Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Ukrajna függetlenségének elismerése: magyar-ukrán kapcsolatok a hidegháború legvégén

"A magyar kormány az első, amelyik tetteivel támogatja a független állam létrejöttét és megerősödését." - mondta 1991. december 3-án Anatolij Zlenko, Ukrajna külügyminisztere. Nemrég "Magyar-ukrán két rossz barát?" címmel a huszadik századi magyar-ukrán kapcsolatokat felvázoló háromrészes sorozatba kezdtünk. Most a függetlenséghez nyújtott magyar támogatással folytatjuk.

Az ukrán állami hálátlanság - amely barátságtalansággá látszott fokozódni az utóbbi időben - tulajdonképpen ahhoz képest hálátlanság, hogy a magyar fél milyen elánnal kezdett neki a kétoldalú kapcsolatok létrehozásának, milyen őszinteséggel próbált Kárpátalja sorsán javítani, s hogy milyen elszántsággal állt az ukrán függetlenség ügye mellé. Az első részben a XX.századi előzményeket tekintettük át röviden, most pedig a hidegháború végét, a Szovjetunió szétesésének időszakának eseményeit tekintjük át. Magyarország ebben az időszakban képes volt az egész kontinens sorsát befolyásolni, gondoljunk csak a Vasfüggöny lebontására és az NDK ebből következő bukására, azután a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására (mindkettőt Magyarország kezdeményezte és mindkettőről Budapesten írták alá az egyezményt), a horvát függetlenségi háborúhoz nyújtott segítségre (fegyverszállítások), később Szlovákia független államként való elismerésére. Ebbe a sorba illeszkedett az ukrán szuverenitás diplomáciai, politikai támogatása is.

Budapest, 1990. augusztus 24. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke üdvözli hivatalában Anatolij Zlenko-t, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság külügyminiszterét. MTI Fotó: Szebellédy Géza


Ma már alig emlékezünk rá, hogy 1989. áprilisában Grósz Károly magyar pártfőtitkár Kárpátaljára utazott villámlátogatásra. Találkozott a megyei párt- és tanácsi vezetőkkel, az ungvári egyetem magyar tanszékének vezetőjével, s néhány magyarlakta járás pártaktivistáival. A Népszabadság beszámolója szerint: „Grósz Károly és kísérete, illetve a szovjet tárgyalóküldöttség a megyeszékhelyről vidéki látogatásra indult. Ennek híre az útközben levő falvakban futótűzként terjedt el, és mindenütt a lakosság élő sorfala övezte a vendégek útját.

Beregszászon mondott beszédében Grósz kiemelte: „Kárpátalja, az önök, az itt élő nemzetiségek hazája, nekünk, magyaroknak is drága. A magyar történelem nagyszerű időszakai fűződnek hozzá. Kétségtelen, hogy évtizedeken keresztül hallgatás, indokolatlan szemérmesség vette körül a kárpátaljai magyarság sorsát. Ma örömmel tapasztaljuk, hogy az itteni magyarok a Szovjetunió egyenjogú állampolgáraiként élnek, becsülettel dolgoznak, s meg vagyunk róla győződve: megtalálják boldogulásukat, ők is jól kamatoztatják tudásukat és szülőföldjük gazdagságát. Az is konkrét bizonyíték erre, hogy az elmúlt időszakban jelentősen bővültek a kulturális kapcsolódási lehetőségek, a nemzeti arculat megőrzésének anyagi és szervezeti feltételei. […] A szomszédos népek értik szándékainkat, azok viszonzásra találnak a Szovjetunió és Csehszlovákia, Jugoszlávia és Ausztria vezetésében egyaránt.” Nos, az utóbbi mondatból nem véletlenül hiányzott Románia. Grósz feledtetni akarta előző évi kínos aradi kudarcát, amikor Ceausescu felmosta a padlót a magyar partnerével. Anatolij Merkulov, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága Külkapcsolatok Osztálya vezetőjének feljegyzése szerint a magyar pártvezető megérkezésekor Ungváron egy informális megbeszélést folytatott ukrán vendéglátóival, melynek során elmondta: látogatásának célja az, hogy bebizonyítsa a magyar közvélemény előtt, miszerint lehetséges a kisebbségi kérdés megoldása a szocializmus keretei között.

A Népszabadság (a kommunista állampárt, az MSZMP központi lapja) ezzel a fotóval illusztrálta Grósz Károly beregszászi beszédének leiratát

Grósz több mindenben is tévedett. Az egekig dicsérte a szovjet nemzetiségi politikát, miközben ekkor parázslott a Kaukázus az örmény-azeri konfliktustól, amelyet a KGB is szított. Magasztalta a csehszlovák nemzetiségi politikát, amit azonban a helybeli magyarok nem egészen így éltek meg. Jugoszlávia nemsokára szétesett, az ausztriai magyarság pedig a teljes beolvadás felé tántorgott. Mi lett azonban Ukrajnával?

Kevesen tudják, hogy az 1977. évi szovjet alkotmány 9. fejezetének 80. cikkelye szerint a szövetségi köztársaságoknak joguk van kapcsolatokat létesíteni más államokkal, szerződéseket kötni velük, diplomáciai és konzuli képviselőket cserélni, valamint részt venni a nemzetközi szervezetek tevékenységében. (Megjegyzendő, hogy egy barba-trükkel a Szovjetunió az ENSZ alapításakor a saját tagállamát, Ukrajnát is bevitte, külön szavazati joggal…) Persze ez a látszat volt, és ilyesmivel komolyan nem próbálkoztak a tagköztársaságok.

Éppen ezért nyugodtan tekinthetjük történelmi eseménynek azt, hogy 1989 októberében először járt Magyarországon az Ukrán Szövetségi Szocialista Köztársaság hivatalos küldöttsége. Az ukrán Kulturális Minisztérium delegációját Jurij Olekszandrovics Olenko vezette. És most adjuk át a szót egy ukrán diplomatának: „Az ukrán tisztviselőket úgy fogadták, mint egy független állam képviselőit. Teljes körű tárgyalásokat folytattak velük, aminek eredményeként a történelemben először aláírták az ukrán-magyar együttműködésről szóló megállapodást a kultúra területén. Ez volt az első kétoldalú nemzetközi dokumentum az újkori történelemben, melyet Ukrajna Moszkva jóváhagyása nélkül írt alá.” Ez a magyar fél részéről az ukrán függetlenség de facto elismerésével volt egyenértékű.

Ennél több egyelőre nem történt, viszont az első szabad választások után, 1990 májusában megalakuló Antall-kormány viszont a régóta halogatott ungvári konzulátus kérdését és az egyszerűsített kishatárforgalom ügyét. Ezek azonban mellett az ukrán tagköztársasággal való kapcsolatfelvételt is szorgalmazta.

Júniusban Íjjgyártó István, a Miniszterelnöki Hivatal kormányfőtanácsosa kárpátaljai és lembergi útjáról a következőket jelentette: „Az Ukrán Népi Mozgalom taktikája túlzottan épít a nacionalista érzelmekre, melyeknek az ukrán társadalom fejletlensége miatt kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Ráadásul ellentmondásos is ez a politika, mivel a mélyben keltett idegenellenesség mellett aktívan számít a külföldi (pl.: lengyel) segítésre. A Ruh igen érzékeny Bukovina és Kárpátalja tekintetében, ahol nem elég erős, és ahol a közvélemény is érzéketlen az ukrán törekvésekre.”

A jelentés szerint Jaroszlav Csernovil parlamenti képviselő (korábban éveket börtönben töltő anti-szovjet polgárjogi aktivista) „érdeklődött, hogyan reagálna Magyarország egy ukrán külképviselet felállítására, melyről már több szomszédos országgal tárgyalt (Varsó, Pozsony). Kompetencia hiányában kitérő választ adtam, de utaltam rá, hogy a két ország érdekeit jól szolgálná egy Nyíregyházán felállítandó kirendeltség a kishatárforgalom miatt. […] javasoltuk [a lembergi Magyarok szövetségének vezetőjével], hogy Csernovil utazzon Magyarországra, hogy látogatása ne keltsen feltűnést, útjának indoka a Lemberg és Pécs közötti testvérvárosi kapcsolat lenne. Csernovil fölvetette, hogy mint parlamenti képviselőt a magyar parlament is meghívhatja.”

Úgy tűnik, hogy végül is a magyar fél abbahagyta forró kása kerülgetését és nyíltan az ukrán szuverenitás mellé állt. Az 1990. július 16-án az ukrán törvényhozás egy kvázi-függetlenségi nyilatkozatot fogadott el. Ez a terjedelmes irat Ukrajnát olyan szuverén államként határozta meg, amelyik ugyanakkor továbbra is a Szovjetunió része. Ez mindenesetre elősegítette a magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatok hivatalos fejlesztését. Elkezdődött a kétoldalú dokumentum-tervezetek összeállítása és az aláírásra kész egyezmények előkészítése. 1990. augusztus 22-én a Külügyminisztérium részéről Katona Tamás látogatott el Kárpátaljára, ahol közvetlenül magyar-kárpátaljai tárgyalásokra került sor. Augusztusban a két külügyminiszter, a Jeszenszky Géza és Anatolij Zlenko is találkozott Budapesten. A magyar külügyminiszter jelentése szerint: „az ukrán tárgyalópartnerek köszönetüket fejezték ki hazánknak, hogy Magyarország elsőként támogatta Ukrajna szuverenitását. Számunkra rendkívül fontos, hogy a Szovjetunió tagköztársaságai közül különlegesen jó kapcsolatokat építsünk ki a szomszédos Ukrajnával, legnagyobb szomszédunkkal.” Ezt követően szeptemberben Göncz Árpád köztársasági elnök látogatott el Kárpátaljára és Kijevbe, ahol Leonyid Kravcsuk, az Ukrán SZSZK Legfelő Tanácsának elnöke fogadta. 1990. november 14-én pedig Anatolij Zlenko, az Ukrán SZSZK külügyminisztere a szeptemberi budapesti megbeszélések során elfogadott megállapodásokra hivatkozva hivatalos meghívást intézett Jeszenszky Géza külügyminiszterhez. A magyar Külügy feljegyzése szerint: „A Határontúli Magyarsággal Foglalkozó Főosztállyal egyeztetett véleményünk szerint a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos nyilatkozat aláírása önmagában is indokolttá tenné a miniszter úr kijevi útját. A látogatás összhangban áll a párizsi Antall–Gorbacsov csúcstalálkozó szellemével is”.

1990. szeptember 27. Leonyid Kravcsuk, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnöke és Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke közös sajtókonferenciát tart Kijevben, a Külügyminisztérium sajtóközpontjában. (MTI Fotó, Szebellédy Géza felvétele)

A látogatásra mégsem került ekkor sor. Egyrészt a szovjetek „hangsúlyozottan kérték” a magyar felet, hogy az új szovjet föderációs szerződés aláírásáig ne kössenek újabb megállapodásokat a tagköztársaságokkal, másrészt az ukránok részéről kifogásokat emeltek a tervezett egyezmények kisebbségi kódexe kapcsán. Mégis, az ukrán külügyminiszter addig nem akarta a lengyel-ukrán konzuli megállapodást aláírni, ameddig ez a magyar féllel meg nem történik. Ezt arra hivatkozva jelentette ki, hogy a Magyar Köztársaság volt az első, ami őt meghívta, illetve a magyar köztársasági elnök tett először hivatalos látogatást Ukrajnába – ezek nyilvánvalóan nagyon fontos, a függetlenség irányába mutató politikai gesztusok volt számukra.

Végül is 1991. május 30-án érkezett meg az ukrán tárgyaló delegáció Budapestre. A küldöttség tagja volt a Kárpátaljai Megyei Tanács elnöke is. Előző napon azonban a budapesti szovjet nagykövetség figyelmeztetést küldött a magyar külügybe: „Az USZSZK nem rendelkezik korlátlan nemzetközi jogalanyisággal, és külkapcsolatait csak a szovjet alkotmánnyal, törvényekkel és nemzetközi kötelezettségekkel összhangban alakíthatja. A nemzetközi jog általánosan elfogadott normái szerint csak az önálló államokat ismerik el a nemzetközi kapcsolatok teljes jogú részvevőinek. Az Ukrán SZSZK vagy más szövetséges köztársaság, s valamely harmadik ország, így Magyarország között is csak olyan viszonyról lehet szó, amely illeszthető a Magyar Köztársaság és a Szovjetunió szerződéses kapcsolatainak kereteibe.

A magyar fél azonban ettől függetlenül a saját ágendája szerint haladt előre. „A magyar–ukrán kapcsolatok történetében ez volt az első ilyen magas szintű látogatás.  Először került sor a két ország kapcsolatainak egészét átfogó tárgyalássorozatra. Az elnöki látogatás visszaigazolása volt annak, hogy Magyarország elsőként biztosította támogatásáról Ukrajnát szuverenitásának kinyilvánításával kapcsolatban. Hazánk számára pedig az a jelentősége, hogy a Szovjetunió tagköztársaságai közül a szomszédos Ukrajnával a legelmélyültebbek a kapcsolataink. Ezt híven tükrözi az a példátlanul nagyszámú dokumentum, amelynek aláírására Kravcsuk elnök látogatása idején került sor”. – írta le jelentésében Jeszenszky Géza.

Pedig az ukránok még két nappal a találkozó előtt is módosítást kezdeményeztek, amelyben visszavonták volna korábbi egyetértésüket a nemzeti kisebbségek közösségi jogainak elismerését illetően. A magyar fél persze nem állt kötélnek.

Az egyezmények részét képezte a konzuli egyezmény is, amivel együtt már egész csomag egyértelműen a szovjet belpolitikába való beavatkozásnak számított. Idézzük fel, hogy ekkor még tartott a szovjet csapatok kivonása Magyarországról…

Végül, sor került az ukrán függetlenség jogi kimondására is. Ahogy Sáringer János fogalmazott: „Ukrajna 1991. augusztus 24-én nyilvánította ki a függetlenségét, s azt a december 1-jén tartott népszavazás is megerősítette. Magyarország az elsők között vette fel a diplomáciai kapcsolatot az országgal (1991. december 3.), és a kijevi főkonzulátust nagykövetségi rangra emelte. A diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló jegyzőkönyv aláírásának napján a volt főkonzulátus falára kitették az előre elkészített táblát, ami jó visszhangot keltett az ukrán közvéleményben. Kijevben úgy tekintettek Magyarországra, mint arra az államra, amelyik kezdettől fogva a legtöbb segítséget nyújtotta a függetlenség kivívásához. Három nappal később Antall József Ukrajnába látogatott Leonyid Kravcsuk államfő meghívására, és aláírták a magyar–ukrán alapszerződést.” Általában abban a kérdésben, hogy ki ismerte el Ukrajnát először független államnak, Lengyelországot szokták említeni, másodikként Kanadát, s harmadikként pedig Magyarországot. Fedinec Csilla azonban a következőképpen fogalmazott: „1991. december 1-jén, vasárnap volt a népszavazás. Másnap, hétfőn kihirdették az eredményt. Kedden délben Budapestről megérkezett a telefax, hogy alá lehet írni a jegyzőkönyvet a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, amire még aznap délután sor is került az ukrán fővárosban – párhuzamosan a névtábla cseréjével. A jegyzőkönyv aláírásán jelen levő Anatolij Zlenko külügyminiszter és a megjelent magas rangú diplomaták »sorra gratuláltak ahhoz, hogy […] a magyar kormány az első, amelyik tetteivel támogatja a független állam létrejöttét és megerősödését.«” Utólag vajon csak a történelmi rosszmájúság mondatja-e velünk, hogy ilyen elismerő szavakat kaphattak a lengyelek, sőt, a románok is a fő ukrán külügyértől? Egy biztos: Magyarország valóban mindent megtett, amit tehetett, Ukrajna függetlenségéért.

Az alapszerződést sokan kritizálták, mondván, Magyarország lemondott mindenféle területi változtatás jogáról. Arról viszont kevesebb szó esett, hogy egy lehetséges magyarellenes csehszlovák-román-jugoszláv(szerb) magyarellenes szövetség, egy XX. század végi új kisantant frontján földrajzi és politikai értelemben is rés keletkezett az ukrán jószomszédsági politikával. Másfelől az is igaz, hogy az alapszerződés ukrán és a magyar nyelvű változata nem egyezett egymással, s a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségével való egyeztetés sem volt zökkenőmentes, és az autonómia sem került bele a szövegbe.

(Folytatjuk.)

(Források: Paládi Renáta: Magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatépítés az 1991 májusában aláírt kétoldalú egyezmények tükrében, in: Ujkor.hu; Sáringer János: Mozaikok a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok 1991 és 1992 közötti történetéből, in: Külügyi Szemle 2021/4; Sáringer János (szerk.): Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához I., Veritas Könyvek, Magyar Napló kiadó, Bp., 2015.; Fedinec Csilla: Ukrajna helye Európában és a magyar–ukrán kapcsolatok két évtizede, in: Külügyi Szemle 2012/4; Seres Attila: Örmények és azeriek a magyar diplomáciai iratokban 1985-1991, I. rész - Titkos jelentések a karabahi konfliktus kezdeteiről 1988-1990, in: ArchivNet 2021/1; Népszabadság 1989. április 4.; Dmitro Tkacs: Egy ukrán diplomata visszaemlékezései, in: Hromada - Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület lapja, 2011. március-április)