Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Biológiai hadviselés – a kezdetektől a modern kor beköszöntéig

Az „ABC” a modern kor egyik legrettegettebb betűkombinációjává vált. Az „Atomic, Biological, Chemical” szavak kezdőbetűi a tömegpusztító fegyvereket jelölik. Az emberi sokaságot kiírtani képes hadviselési eszközök közül ezúttal a biológiai fegyverek modern kor előtti történetét tekintjük át röviden.

A biológiai fegyverek olyan vírusok, baktériumok, gombák, rovarok-, illetve biológiai úton előállított és biológiailag különösen aktív szerves vegyületek (pl. mérgek és pszichoaktív szerek), amelyeket fegyveres konfliktus esetén az ellenséges élőerő (katonaság vagy hátországi lakosság) pusztítására vetnek be. A definíció nem teljesen pontos, hiszen, ha a rovarok is ide tartoznak, akkor mondjuk a harci kutyák miért nem? Sőt, történelmi értelemben akár azok a lovak vagy tevék is a biológiai fegyver kategóriájába számíthatnak, amelyeket az ókorban a harci elefántok megzavarására sorakoztattak fel. Ezen kívül meg kell jegyezni, hogy a definíció átfedést mutat a vegyi fegyverekkel, s én a jelen írásban a mérgekkel (pl. a békából nyerhető nyílméreg) nem is foglalkozom.

A Fekete Halál aratása (Pieter Breughel festménye, 1562)


A legelső feljegyzett eset, amikor betegséggel próbálta az egyik birodalom a másik államot meggyengíteni, szűk három és fél ezer évvel ezelőtt történt. A különc Ekhnaton egyiptomi fáraónak Főníciából (a mai Libanon kb.) a Kr.e. 14. század közepén megbízottai jelentették, hogy egy szörnyű betegség tört ki azon a környéken, s ezzel összefüggésben a szamarak használatát a karavánokban megtiltották. A betegség a tularémia volt (hogy a helyzetet bonyolítsuk, régies nevét is feltüntetjük: ragályos nyúlbetegség), amelynek egyik terjesztői a szamár élősdijei. A járvány miatt meggyengült főníciai-szíriai államocskák helyzetét kihasználva Egyiptom nagyhatalmi vetélytársa, az északi Hettita Birodalom be is tört a területre, és többek között állatokat – igen, szamarakat is! – zsákmányolták. Ezután annak rendje-módja szerint haza is vitték a betegséget, s most ők gyengültek meg. Nyugati szomszédaik ezt kihasználva rájuk törtek, de a vitatott területeken a hettiták szándékosan kosokat engedtek szabadon, amelyek szintén terjesztik a kórt. A nyugati szomszédok befogták a kosokat tenyésztési céllal, majd meg is betegedtek. Vagyis itt történt meg az első feljegyzett eset, amikor háborúban szándékosan betegséget próbáltak közvetíteni az ellenfél felé, az élőerő pusztítása céljából.

A mongolok egy várost ostromolnak. Ilyen hajítógépekkel lőtték be a fertőzött tetemeket is (Rasid ad-Din "A krónikák összegzése" c. munkájából, Wikimedia)

Ezt követően számos példáról olvashatunk az ókori forrásokban. Hérodotosz szerint a szkíták nyilaikat szándékosan emberi vagy állati ürülékbe, esetleg tetemekbe mártották, amely nyilak így vérmérgezést idéztek elő a megsebesített ellenfélben.  A gyakorlat egyébként általánosnak mondható, a római legionáriusok körében is dívott az a szokás, hogy nem tisztították le rendesen a kardjukat, így az élesre köszörült gladius nemcsak vágó-szúró fegyver volt, hanem a tetanuszt is közvetítette. Más esetekben a hajítógépekből a köveken vagy gyújtólövedékeken kívül mérges kígyókkal, skorpiókkal „töltött” cserépedényeket is lőttek ki. De volt példa darázsfészek-hajításra is.

Az antikvitást követően az emberi vagy állatai tetemek várostromok esetén néha „lövedékként” szolgáltak, hogy a védők helyzetét ellehetetlenítsék. Máskor trágyát lőttek be a falakon belülre. Az volt az elgondolás, hogy a tetemek illetve a trágya dögletes bűzükkel megmérgezik a levegőt, ami betegséget okoz. Jóllehet, az összefüggést természetesen nem ismerték (t.i. a betegségek terjedésének módját), az eredmény ettől függetlenül sokszor „bejött”. A direkt betegség-terjesztés felhasználásával egy trükkös módját az ellenség legyőzésének Dél-Szudánból ismerjük: itt az egyik helybeli néger törzs a cecelegyekkel védekezett a rabszolgavadászatra induló arab hódítók ellen – sikerrel. Az álomkórral sújtott mohamedán inváziós sereg visszavonult.

A legismertebb eset kétségtelenül Kaffa krími város ostroma 1346-ból. A genovai kolóniát az Arany Horda tatárai ostromolták és bubópestisben elhunytak holttesteit lőtték be a falakon belülre. Hogy ez az eset a nagy európai pestisjárvány, a Fekete Halál két évvel későbbi kitöréséhez hozzájárulhatott-e, a mai napig vita tárgya. Mindenesetre nehéz lenne kizárni.

A modern kor előtt biológiai fegyver bevetésére a legbrutálisabb hatással tulajdonképpen az alkalmazók szándéka és tudta nélkül került sor. Amerika felfedezése után a tengerészek és a spanyol konkvisztádorok által behurcolt óvilági nyavalyák – elsősorban a himlő és a kanyaró – milliószámra követelte a karibi és a Közép-Amerikai őslakos indiánok életét. Kétszáz évvel később, immár Észak-Amerikában a britek viszont már gyorsan tanultak, és rövid előzmények után tudatosan alkalmazták a feketehimlőt biológiai fegyverként. Montcalm márki, a nagy kanadai francia hadvezér 1757-ben a britek Fort Wiliam Henry nevű erődítményét ostromolta. „Az utolsó mohikán” című alkotásban is megjelenített összecsapás azzal ért véget, hogy a britek megadták magukat, majd miközben kifelé vonultak, a franciák indián szövetségesei egy jelentős részüket lemészárolták és megskalpolták. Ugyanilyen sorsra jutottak az erődben fekvő betegek és sebesültek is. Sőt, az indiánok még halottakat is kiástak, hogy zsákmányhoz és skalpokhoz jussanak. Csakhogy a skalpok és a zsákmányolt tárgyak egy része feketehimlővel volt fertőzve. A különböző törzsekhez hazatérő indián harcosok azután szépen el is terjesztették a kórt, ami ezután jelentősen korlátozta a franciák lehetőségeit szövetségesek toborzására. Talán ez adta az ötletet néhány évvel később, 1763-ban a briteknek, hogy a Pontiac-féle nagy indián felkelés idején a Fort Pitt-et (a mai Pittsburghöt) ostromló indiánokat himlős takarókkal próbálják megfertőzni. Az erődöt védő miliciában szolgáló William Trent nevű kereskedő hozakodott elő az ötlettel, s a parancsnoknak meg is tetszett a gondolat. Trent ezután színes pokrócokat adott el a parancsnokságnak, s a kiállított számlákon fel is tüntette a tranzakció célját: „Hogy az Indiánokra idézzék a Fekete Himlőt”.  A főkönyvbe is így vezették be a kifizetett tételt. Tárgyalások örve alatt adták a „meghimlősített” takarókat, ajándékként. A lassanként immunizálódó indián populáció között azonban már tarolni már nem tarolt a himlő, de egy kisebb járvány így is kitört.

Irokézek európaikkal kereskednek, többek között takarót is csereberélnek. (Egykorú metszet, 1722, Wikimedia)

Ugyanennek az évszázadnak az elejéről és a végéről Európából is van adat a betegséggel való támadásra: 1710-ben a Tallint (akkor még Reval) ostromló oroszok a várost védő svéd erőkre pestises holttesteket hajítottak. 1785-ben pedig az észak-afrikai tengerparti francia kereskedelmi lerakat, La Calle (El Kala) „Bastion de France”-nak nevezett erődjét ostromló arab-berber sereg lőtt be pestis rongyokat, ruhadarabokat az erődbe.

A modern korig azonban, amíg a betegségek mögött rejtőző kórokozókat fel nem fedezték, és azok természetét meg nem értették, a biológiai hadviselés a fenti jellegű, ad hoc eszközökre támaszkodott.

(Folytatjuk.)