Buda bevétele és egy levélváltás furcsaságai

1849 májusában világossá vált, hogy a magyar szabadságharc győzni fog a bécsi központú birodalom ellen. A császári fősereg visszavonult az ország nyugati szélére. Néhány erőd-, továbbá a Délvidék és Erdély egyes területeinek kivételével szinte egész Magyarország szabaddá vált. Azonban Buda vára, s ezáltal Pest-Buda még az ellenség kezén volt. A főváros nemcsak jelkép volt – egy ország függetlenségéhez kell a főváros! – hanem fontos közlekedési csomópontként hadászati értékkel is bírt. A Lánchídon kívül más állandó híd nem volt, amely így a legbiztosabb átjárást jelentette a Dunán, ráadásul a Szolnok-Pest-Vác vasútat, amely az ország ekkor működő első vonala volt, a budai császári helyőrség fenyegethette. A Duna, mint fontos szállítási út szintén zárva volt azáltal, hogy az ellenség tartotta megszállva az ikerfővárosokat. A szabadságharc bukása utáni sajnálatos, de érthető vitákkal nincs értelme foglalkozni. A honvédsereg vezetői és a kormány részéről a legészszerűbb döntés volt Buda elfoglalása és az ottani Habsburg-helyőrség kiiktatása. Megindult tehát az ostrom.

Josef Anton Strassgschwandtner: Hentzi halálos sebet kap Buda ostromának végén

A három hétig húzódó ostrom végén, május 21-én reggel 7 órára, a hajnali nagy roham után magyar kézen volt a főváros. Röviddel a Vár bevétele után Görgey is fellovagolt. Utasította a híres 9. honvédzászlóaljat, a vörössipkásokat, hogy készenléti tartalékként a Vár közelében várakozzanak. A napok óta kialvatlan honvédeknél azonban az álom erősebbnek bizonyult, mint az utasítás, és rövidesen már ötösével-tízesével aludtak a kapualjakban. Erre ahogyan az szokás katonáéknál, működésbe lépett az utasítási lánc: Görgey letolta a zászlóaljparancsnokot, az továbbadta a leteremtést a századparancsnokoknak, azok az altiszteknek, „az altisztek pedig értenek az ilyen dologhoz a legjobban s kézzelfoghatóan magyarázzák meg az alvás és ébrenlét közötti különbséget”. Közben fent a várban az örömittas honvédek nekiláttak a borkészletek megdézsmálásának. A teljes berúgást a 49. zászlóalj parancsnoka úgy akadályozta meg, hogy katonáinak a következőket mondta: „Fiúk! Azt mondják a házi cselédek, hogy a bor mind meg van mérgezve”. Ez aztán használt, “még a legpityókosabb sem mert többet inni.” A lelkes honvédek nagylelkűek voltak a legyőzött ellenféllel szemben. Még azoknak a horvát határőröknek is megkegyelemeztek, akik a magyarokkal szimpatizáló, magát megadni készülő sorozott olasz legénységből egy nagyobb csoportot halomra gyilkoltak. Pedig a várőrség és különösen parancsnoka egyáltalán nem viselkedett nagyvonalúan. Nem is véletlenül hasonlították őket az egykori török megszállókhoz, s parancsnokukat, Heinrich Hentzit pedig Abdurrahman pasához. Erre a Görgeynek küldött gratuláló levélében Csány László közlekedésügyi miniszter is utalást tett: „Buda tehát be van véve; mikor a törököktől visszavettük, egész Európa részt vőn visszavételében, a vársereg körülbelül Hentziéhoz hasonló volt, az [akkori] az ostromló sereg 22 ezeret vesztett – minő különbség!!”

Franz Kollarž: Buda ostroma

Ki volt az emlegetett Hentzi? Amikor a honvédsereg május 4-én Budára ért, és Görgey Artúr tábornok, a magyar főparancsnok azonnal a megadásra felszólító levelet írt Hentzi vezérőrnagynak, amelyet az utóbbi déli 12 óra körül kapott meg. Többek között ez állt benne: „Az úgynevezett budai vár nem is erősség s Ön tábornok, megfoghatatlan módon az osztrákok által arra kiszemelve, hogy Don Quixotte-szerű feladatot oldjon meg, amelyeknek a legtragikusabb kimenetele is aligha fogja Önt a köznevetségtől megóvni. És ha mindez nem rendíti meg Önt: akkor rendítse meg a gondolat, hogy Ön magyar ember, hogy Önnek nagy tartozást kell hazája iránt lerónia s hogy ehhez, íme, én alkalmat szolgáltatok Önnek.” Hentzi délután három órakor válaszolt: „Buda egy valóban tartható erőddé lőn átalakítva, melynek szerencséje leend Önnek a leghatározottabb módon ellenállani. Ezért felszólítom Önt tábornok úr, hagyjon fel tüstént teljesen hiába való tüzelésével Buda várfalai ellen; mert máskép kénytelen leszek néhány nap mulva Pestet szintén ágyútüzzel megtámadni, amihez oly hatalmas eszközeim vannak, hogy Pest romlása elkerülhetetlenné válik. S erre a támadásra már most is kényszeríttetem, miután Pest felől ágyúkkal támadtak meg. Egyébiránt ki kell jelentenem Önnek, hogy nem vagyok magyar, hanem svájci származású és honosított osztrák; hogy Magyarország irányában semminemü kötelezettségeim nincsenek”. Hozzátette, hogy nincs is családja. A levélben a gátlástalan hazudozás keveredett a valósággal.

A hazugságok kibogozásához lássuk Heinrich Hentzi hátterét. Nagyapja, Samuel  Hentzi svájci volt. Bern városában először  két ízben is forradalmi romantikus összeesküvést  szőtt a városi tanács  ellen. A második kísérlet után 1749-ben kivégezték, családját pedig száműzték. Özvegye és gyereke a Habsburg Birodalomba távoztak. Samuel gyermeke, Ludwig azután a császári és királyi hadsereg ezredese lett, megházasodott, s debreceni tartózkodása idején született két fia, Heinrich és Ludwig. Mindketten továbbvitték a katonai vonalat, s mind ketten családot alapítottak. Heinrich felesége a magyar nemesi családból származó Bertalan Eleonóra, Komárom város főorvosának leánya volt. Házasságukból két gyermek született.  Tehát hazudott a családját illetően. És mi volt a helyzet a feltételezett „magyarságával”? Egy korhű feljegyzés szerint amikor még korábban Bécs mellett teljesített szolgálatot, Hentzi  gyakran  bejárt  Bécsbe,  „sokat  és  előszeretettel  társalkodott a fiatal tisztek körében, és őt, mivel amikor csak tehette, magyarul beszélt,  telivér magyarnak tekintették,  annál  is  inkább,  mert  neje  egy  magyar  nemesi  családhoz  tartozott". 1848-ban azonban taktikázó magatartásról tett bizonyságot. Egyik kinevezésének elfogadását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ne kelljen esküt tennie a magyar alkotmányra; s amikor személyesen Kossuth is a délvidéki vezérkari főnökséget kínálta fel számára, visszautasította. Helyette az eredetileg is kijelölt péterváradi erőd parancsnokságát vette át. Itt megpróbált azon dolgozni, hogy az erőd Jellasics kezére jusson és a környékbeli szerbekkel szőtt összeesküvést. Azonban az őszi fejlemények után retirálni volt kénytelen, s azt is írta, hogy „a haza javáért igaz odaadással vagyok lelkesülve". Megint hazudott. A környékbeli magyaroknak és az erődben állomásozó csapatoknak elege lett belőle, s a gyanút a kormányzat is osztotta. Hentzi felmentését kérte. A következőkre hivatkozott: „mégsem vagyok magyar nemzetiségű, mivel atyám, a János-dragonyosok ezredese svájci és berni patrícius volt, én így katonagyermek vagyok, s születésem véletlen helyéből annál kevésbé lehet a magyar hadseregben való szolgálati kötelezettséget levezetni, miután képzettségemet saját vagyonomból Bécsben kaptam, és katonai ismereteimet és tudásomat nem magyar államköltségen szereztem." A főváros 1848. december 31-i kiürítésekor meghúzta magát, majd jelentkezett a bevonuló császáriaknál, s Windisch-Graetztől fontos feladatot kapott: Buda megerősítését.

Rohn Alajos: Pest bombázása

Ebben az egyben tehát nem hazudott Görgeynek. Hentzi, mint jól képzett és tehetséges hadmérnök, jól védhető hellyé építette ki a Várat, de a komoly ostromot persze még így sem bírhatta ki. Hentzi sebesülten esett fogságba, halálos ágyán megint hazudozott egy kicsit. Megemlítette, hogy gyermekeiről gondoskodott, és arra hivatkozott, nem bántotta a Lánchidat, pedig megtehette volna. Amikor Hajnik Pál rendőrfőnök erre közbevetette, hogy ő ugyan nem, de a helyettese, Allnoch ezredes nagyon is fel akarta robbantani, csendben maradt. (Allnochnak nem úgy sikerült a robbantás, ahogy képzelte: a Lánchíd minimális károkat szenvedett, ő maga viszont belehalt a lökésbe). Nemsokára azonban annyit mondott, hogy nagyon fél az akasztófától. Görgey ugyanis megígérte neki, hogy Pest lövetése esetén felakasztatja. Közvetlenül az ostrom végén, amikor már sebesülten feküdt, még arra hivatkozott az őt foglyul ejtő honvéd főhadnagynak: „az én ágyúim a Városligetig hordanak, s ha akarom, Pestet halomra lövetem, és én csak demonstráltam. Nekem parancsolva volt.” Ez megint nem volt igaz. Vajon tudomására jutott-e az terv, hogy Pest felől ágyúkkal és röppentyűkkel lövetik a várat? Talán akadt áruló, aki erről értesítette? Vagy néhány fegyelmezetlen civil puskatüze dühítette fel, akik a pesti partról odalövöldöztek a Vár irányába? Erről nincs adatunk, és maga Hentzi sem beszélt erről. Végül is Pestről nem lőtték a Várat, s a szórványos, egyszeri puskatűz azért mégsem elég indok egy város szétlövésére, felgyújtására. Ráadásul, mielőtt még bármi történt volna, a Görgeynek írott levelében megígérte a mintegy „túszul ejtett” Pest lerombolását. Nem tekinthető tehát „demonstrációnak”, hogy legalább kétszer is felgyújtatta a várost a tüzérséggel. A rengeteg lakóház mellett ekkor semmisült meg szinte teljesen a pesti Duna-parton a reformkor során felépült klasszicista palotasor is. A Városliget pedig kívül esett a várbeli ágyúk hatásos lőtávolságán.

Hentzi vezérőrnagy 22 méter magas emlékműve, amelyet 1852-ben állított Ferenc József (Rudolf Alt rajza)

Valódi birodalmi karriert láthatunk és egy valódi birodalmi, nemzetek feletti identitásról van szó tehát. Amolyan divatos pozőrról, aki akár még hivatkozik is "magyar" mivoltára, de amikor döntésről van szó, üzemszerűen kezd el a magyar nemzeti érdek ellen dolgozni. A sors érdekes fordulata, hogy a rossz emlékezetű Heinrich-el szemben testvére, Ludwig viszont ízig-vérig magyarrá vált. Ő is a Habsburg-hadseregben szolgált, majd nyugalmazott századosként Erdélyben, Tordán telepedett le.  Testvéréhez hasonlóan is magyar nőt vett feleségül, Torda város egykori híres főhadnagyának, Osztrovich Józsefnek a lányát. Orbán Balázs, a székelyek nagy krónikása szerint „Tordára telepedvén, testestől-lelkestől derék magyar emberré vált".  Ludwig – vagyis inkább Lajos! – 1848 novemberétől a város térparancsnoka volt. Bátor fellépésével, személyes intézkedéseivel többször is megmentette Tordát a román kaszások pusztításaitól.  Előfordult, hogy egy fosztogatásra készülő csapatot tiszti egyenruhában, lóra ülve, korbácsot használva kergetett ki a városból. Orbán szerint „Tordán még most is áldva említik, mint Torda egyik legnagyobb jóltevőjének nevét". Öccse magatartása miatt azonban az ekkor már igen idős, 70 év feletti embert méltatlan rágalmak érték. Útlevelet kért Bernbe, de az ügy már máshogy került "ad acta": '49. augusztus 5-én meghalt. Vajon van-e szobra ennek a valóban magyar hősnek?

A sors második fintora, hogy Görgeynek nemcsak honfitársai méltatlan gyanúsítgatásait kellett tűrnie, de a sötét lelkű ellenfele szobrát is. Hentzi emlékműve ugyanis hosszú ideig a Szent György téren állt, míg el nem vitték onnan 1889-ben. Végül, 1916-ban a Vár bevételének a napján fejezte földi pályáját Görgey Artúr is.

 (Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Buda bevétele 1849. május 21-én, in: Budapesti Üzleti Negyed; Kopka Ferenc: Buda ostroma 1849-ben I-II.rész, in: Kapszli.hu; Bánlaky József: Buda visszavétele (in: A magyar nemzet hadtörténelme); Kemény Krisztián: A budai hadművelet előzményei és az ostrom 1849-ben, in: ArsMilitaria.hu; Fónagy Zoltán: A budai Vár története 1686 után; Hermann Róbert: Heinrich Hentzi, a budavári Leonidász, in: Aetas; Németh György: "Ez a bátyja annak a gazembernek...", in: Magyar Nemzeti Levéltár - Ország Levéltárának honlapja)