A magyar nép számos alkalommal írta bele magát a szabadságért folytatott küzdelem történetébe, a legnagyszerűbben 1956-ban. A szabadságharcosok lenyűgözték a világot hősiességükkel, és jószerivel puszta kézzel küzdöttek a túlerővel. Árulás és kegyetlen elnyomás gyűrte le őket. Az 1956-os forradalom az emberiség örök vágyából fakadt, hogy békében élhessen, imádkozhasson és dolgozhasson, és hogy az ember a saját sorsáról dönthessen. A magyar forradalom örökre lerántotta a leplet a kommunizmus hazugságáról, hogy az a népet képviselné. (Ronald Reagan 5555.sz. elnöki dekrétuma, 1986)

1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.

Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)

…és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
(Nagy Gáspár: A Fiú naplójából, 1986)

Kádár János (1912.május 26. Fiume - 1989. július 6. Budapest) születésnapján egykori kollegái, harcostársai, elvbarátai interjúrészleteivel idézzük fel emlékét.

Aczél György (a kultúra fő irányítója a Kádár-diktatúrában): 1956. november 7-én, amikor Kádár megérkezett Budapestre, a Parlament kapujában a felesége – Kádár nem nagy örömére – azzal fogadta hangosan, hogy „Ezt a szart már hagyhattad volna a Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kínos. Tuszkolja befelé az asszonyt, mert ott vannak a tolmácsok meg az egész kíséret, és az asszony csak mondja, mondja. Ezt különben mindkettőjüktől hallottam. Külön külön-külön is és együtt is.

Még mindig nem tudunk eleget az 1956-os forradalom utáni megtorlásról. Még mindig van teendőnk a tekintetben, hogy feltárjuk, mennyire mélyreható volt az ellehetetlenítés azoknál az állampolgároknál, akik részt vettek az 1956-os forradalomban. És ez vonatkozik családtagjaik egész pályafutására a Kádár-korszakban. Így van ez a Karikó család esetében is, ahol Karikó Katalin annak hatására írta alá az állambiztonság beszervezési nyilatkozatát, hogy édesapja 1956-os múltjával zsarolták. Az '56 utáni csalódottság, a keserű józanodás az örömmámorból, a karhatalmisták által a zsigerekbe szó szerint beütött félelem, az elhurcolások, a társadalom szétzilálásáért folytatott kampány, a Nyugat által magunkrahagyottság - egy pillanatra gondoljunk bele, mi mindent kellett elviselni szüleinknek és nagyszüleinknek!

A diktatúrának nem volt elegendő az, hogy Karikó Jánost, Katalin édesapját meghurcolták amiatt, hogy a Forradalmi Tanács tagja volt, izgatás vádjával felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és négy évig nem kapott munkát. Karikó János neve korábban, 1953-ban bukkant fel a helyi sajtóban, amikor nem akart öt hónapos pártiskolára járni, ezért kipellengérezték. (Szolnok Megyei Néplap, 1953. február 13.)

Kisújszállási forradalmi röplap (OSZK Plakáttár)