Bizonyára akad az olvasók között, aki még emlékszik a „Hazárd megye lordjai” (The Dukes of Hazzard) című televíziós sorozatra. Az amerikai vagányok „csibész, de jó gyerek” mottója alatt futó sorozatának főszereplői a törvény peremén egyensúlyozva, vagy inkább a törvényen túli területre merészkedve froclizzák a bénázó rendőröket. A hideg sörök, nagy bunyók, jó és gyors nők, és még gyorsabb autók világában azután ők lesznek a pozitív hősök a korrupt rendőrfőnökkel szemben. Autójuk, egy 1969-es Dodge Charger tetején ott virít a konföderációs zászló, s az autó elnevezése sem hagy kétséget: General Lee, Robert E. Lee polgárháborús déli tábornokról.

Az Új Dél becsületes vagányai (fotó: Everett/Rex Shutterstock)

Ma már nem lehetne egy ilyen sorozatot nemhogy forgalmazni, de még leforgatni sem. Amerikai barátom szerint pedig egy olyan könyvet, mint Szilvay Gergely hatalmas összefoglalója, nem lehetne megírni az Egyesült Államokban.

Korábban utaltunk rá, hogy vélhetően a hírszerzés is érdeklődik a stratégiai játékok iránt. Jelen bejegyzésben azonban nem is annyira szakmai, mint inkább kikapcsolódási céllal érdeklődnek az amerikai hírszerző közösség tisztjei az egyik táblás stratégiai játék iránt, amelyről nemrég ezen a blogon is bejegyzés született. Magyarországon és általában az európai közbeszédben nem teljesen tiszta a kép abban a tekintetben, hogy az Egyesült Államok milyen kifinomult - külső szemlélő (?) számára már-már túlbonyolítottnak tűnő - hírszerzési rendszert működtet. A CIA "egyeduralma" már réges-régen a múltté. Tucatnyi hírszerző-, biztonsági-, és elhárító-, illetve a szervezett bűnözést üldöző ügynökség, szolgálat és hivatal foglalkozik azzal amit mindközönségesen a "titkosszolgálati munka" címke alá sorolnánk be. Ennek egy része immár a valósággyártás, azaz a világban végbemenő folyamatok nemhogy figyelemmel kísérése vagy ellenőrzése, de lehetőség szerint előre megtervezése egy-egy adott területet, eseményt illetően.

De vajon mivel foglalkoznak szabad idejükben a hírszerző közösség tisztjei? Nos, úgy tűnik, akad közöttük aki a stratégiai játékok elkötelezettje. Ebben a blogbejegyzésben egy öt évvel ezelőtti, igen tanulságos cikk fordítását közöljük, s közben tűnődhetünk azon, hogy vajon mi volt a célja a közléssel az információ forrásának?

A különböző szervezeteket összefogó "hírszerző közösség" emblémája

A leghíresebb páros a jövőre vonatkozó szcenáriók tekintetében Samuel Huntington józan, de az általa megjósolt módon bekövetkezni nem látszó feltételezése a civilizációs gócpontok háborús összecsapásáról; másfelől pedig Francis Fukuyama híres-hírhedt feltételezése a történelem végéről. Ez utóbbi úgy tűnik, hogy szintén elmarad és a történelem köszöni, jól van, folyik, folydogál tovább.

Kérdezni azonban még egy történésznek is szabad, s ebből a szempontból van egy rendkívül kellemetlennek tűnő kérdés: visszafordítható-e 1989? Ne legyen félreértés, nem a kádárizmus visszacsinálására gondolok, hiszen a kommunista diktatúra megbélyegzett elgondolás Magyarországon a kormánypártoknál és az ellenzék jobb érzésű részénél is (bár van rosszabb érzésű része is, óbolsevikokkal és újkommunistákkal!). Abból a szempontból gondolok a „visszacsinálásra”, hogy nagyhatalmi szempontból milyen átrendeződés várható a térségünkben? Vajon magára hagyják-e a térséget az amerikaiak, s visszatérnek-e az oroszok? A németekről egyelőre nincs mit mondani, mivel láthatóan lelkesen keresik az önmegsemmisítő indítógombját, és jó eséllyel meg is fogják találni.

(Forrás: moszkvater.com)

Negyven évvel ezelőtt Ronald Reagan éppenhogy megkezdhette elnökségét. A választásokon a demokrata Jimmy Cartert győzte le, mégpedig fölényesen: 489 elektori szavazatot szerzett Carter 50 szavazatával szemben. Reagant mindennek elmondták a médiában: vidéki tahó, színész, rasszista, náci. Az elnöksége azonban jól indult, arra viszont senki nem számított, hogy egy magányos elmebeteg megpróbálja megölni. Március 211-én, kilenc nappal a gyilkossági kísérlet előtt Reagan és felesége, Nancy a Ford’s Theater nevű színházban egy adománygyűjtő eseményen vett részt. Ahogyan Reagan visszaemlékezett: „Az elnöki páholyból felnéztem a színpadra, ahol Abe Lincoln ült a meggyilkolása előtti estén, és valami furcsa kíváncsiságot éreztem. Azt gondoltam, hogy még a Secret Service [az elnöki testőrség] nyújtotta védelem mellett is lehetséges, hogy valaki, aki elég eltökéltséggel rendelkezik, közel jusson az elnökhöz, hogy lelőjje.”

Reagan közvetlenül a merénylet előtt (Ronald Reagan Presidential Foundation and Library)