570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. A hatalmas keresztény templom-, a Hagia Sophia tetejére félhold került, „Bizánc” ezer éve véget ért, szoktuk mondani. Persze ezt, hogy „Bizánc” az ottaniak nem használták, magukat „rómaiaknak” nevezték. Rhómaiosz – nem volt véletlen tehát a török tartomány neve: „Rumélia” , s nem volt véletlen az egykori „Rúmi Szultanátus” elnevezése sem.
Fausto Zonaro: II.Mehmed szultán Konstantinápoly felé közeledik a csapataival. A kép jobb oldalán megfigyelhető az óriási ágyú, amelyet az erdélyi származású Orbán mester öntött.
„Bizánc” tulajdonképpen akkor jött létre, amikor Nagy Theodosius római császár Kr.u. 395-ben újra kettéválasztotta a birodalmat. Ez egyébként nem volt újdonság: hiszen annyi barbár betöréssel kellett megbirkózni, hogy a korábbiakban is sor került a hatalommegosztásra, hogy egy-egy nagyobb birodalomrész teljhatalmú ura gyorsabban tudjon válaszolni a felmerülő kihívásokra. Maga Konstantinápoly is így született: Nagy Konstantin, a kereszténységet felvevő római császár alapította a korábbi, jelentéktelenségében már vagy ezer éve létező Byzantion helyén, önmagáról elnevezve (Constantinopolis – Konstantin városa). A fővároshoz intézmények is dukáltak: így például itt is létrejött egy külön szenátus, a római mintájára, és a többi névlegesen még létező római intézményt is átplántálták. A római világ „kétfejűsége” nem volt tehát meglepő a kortársak számára.
A sötét és tragikus XX. századot néhány pisztolylövés nyitotta meg Szarajevóban. A lövéseknek két áldozata volt. Hamarosan egész Európában dörögtek a fegyverek és a két áldozatot milliók követték a halálba. Miután Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt a nagyszerb nemzeti törekvések jegyében, az „alvajárók”, akik akkor Európát vezették egymás kardjába dőltek, hogy egy kis képzavarral éljünk. A huszadik századot végigkísérte a balkáni puskaporos hordó-, és ezen belül Jugoszlávia története. A múlt század végén véres háborúkban megszűnt a mesterséges délszláv egység, s végül 2008. február 17-én a többségében albánok lakta Koszovó is kikiáltotta a függetlenségét. Így ami a szerbekkel kezdődött, a szerbekkel is zárult.
Megérte?
Koszovó történetének tárgyalásához nem érdemes az ősidőkig visszanyúlni. Számottevő állam nem létezett ezen a tájon a római hódítást megelőzően – persze feltehetően a térség thrák-illír őslakói e nélkül is feltehetően boldogan élték az életüket. Koszovó a „Dardania” néven ismert királyság része volt, amely nem meglepő módon a dardánokról kapta a nevét. A dardánokat a Krisztus születése utáni évtizedekben hódították meg véglegesen a rómaiak. A rómaiak ezután nekiláttak, hogy a szokásos módon civilizálják a térséget: villákat, városokat építettek, az őslakosok egy részét rabszolgának adták el, új telepeseket hoztak, fejlesztették a bányászatot, és utakkal kötötték össze a régiót a birodalom többi részével.
Putyin elnök tavalyi értekezésében világosan leszögezte: Ukrajnát, mint ősi orosz földet vissza akarja szerezni Szent Oroszország számára. A most következő két bejegyzésben két történelmi előképet vizsgálunk meg. Az első némileg meghökkentő lesz, hiszen nem orosz, hanem egy görög-bizánci császárról van szó. Csakhogy ne felejtsük el: az orosz birodalmi gondolat szerint Moszkva a „Harmadik Róma”, Róma és Bizánc után. Vagyis az egyetemesség, a Jó Rend evilági hordozója, ráadásul a kereszténység orthodox, "igazi" változatának őrzője, Bizánc jogutódja.
Jöjjön tehát az első főhős, Palailogosz VIII. Mihály nikaiai, majd bizánci császár.
A keleti kereszténység központi székesegyháza, a Hagia Sophia mai állapotában (Judy J. Townsend)