Budapest ostromának végén a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összegyűjtött és kiadott civil naplókból közlünk néhány részletet.

1849 májusában világossá vált, hogy a magyar szabadságharc győzni fog a bécsi központú birodalom ellen. A császári fősereg visszavonult az ország nyugati szélére. Néhány erőd-, továbbá a Délvidék és Erdély egyes területeinek kivételével szinte egész Magyarország szabaddá vált. Azonban Buda vára, s ezáltal Pest-Buda még az ellenség kezén volt. A főváros nemcsak jelkép volt – egy ország függetlenségéhez kell a főváros! – hanem fontos közlekedési csomópontként hadászati értékkel is bírt. A Lánchídon kívül más állandó híd nem volt, amely így a legbiztosabb átjárást jelentette a Dunán, ráadásul a Szolnok-Pest-Vác vasútat, amely az ország ekkor működő első vonala volt, a budai császári helyőrség fenyegethette. A Duna, mint fontos szállítási út szintén zárva volt azáltal, hogy az ellenség tartotta megszállva az ikerfővárosokat. A szabadságharc bukása utáni sajnálatos, de érthető vitákkal nincs értelme foglalkozni. A honvédsereg vezetői és a kormány részéről a legészszerűbb döntés volt Buda elfoglalása és az ottani Habsburg-helyőrség kiiktatása. Megindult tehát az ostrom.

Josef Anton Strassgschwandtner: Hentzi halálos sebet kap Buda ostromának végén

Budapest ostromának kapcsán sokféle elbeszélésmód – hogy ne mondjuk: hiedelem – él. Vannak, akik burkoltan a Waffen SS tisztjeit méltatják, vagy valamiféle hőskölteményt látnak a Német Birodalom, ennek az idegen és velünk nem éppen barátságos nagyhatalomnak a kétségbeesett utóvédharcaiban. Mások még mindig a sztálini értelmezés szerint beszélnek „felszabadulásról”.

Külön fájó kérdés a magyar honvédek sorsa és harca. Hősök akadtak közöttük szép számmal. Ez a téma azonban egy másik, bővebb bejegyzést érdemel.

A Lánchíd az ostrom után, előtte már újonnan eszkábált deszkabódék (Fortepan.hu)

De hogyan élték át az ostromot azok a hősök, akikről gyakran elfelejtkezünk – a budapesti polgárok? Dr.Szaplonczay József, a Pénzügyminisztérium jogtanácsosa családjával a Várban vészelte át az ostromot: „A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk, a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette. Egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében. Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskén megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozba helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára. A Dísz tér parkja – mint ahogy a többi szükségtemetkezőhely is – hamarosan benépesedett az újabb sírokkal.”