Manapság divatos állítás, hogy igazából minden mindegy volt, Ausztria-Magyarországnak mindenképpen vesznie kellett volna. Különösen is a Magyar Királyságnak, merthogy az ébredő nacionalizmusok mindenképpen szétfeszítették volna.
E mögött a gondolati konstrukció mögött – legyünk jóindulatúak – általában akaratlanul is az a meggyőződés áll, hogy a magyar nacionalizmus rossz volt, a szlovákok, szerbek, románok ukránok nacionalizmusa pedig jó. Összekapcsolják ezt az úgynevezett magyar „feudalizmussal”, ami a kiegyezés után is tovább nyomorította volna Magyarország népeit.
Frontról hazatérő katonák (Hadtörténeti Múzeum)
Az 1919. szeptember 10-én aláírt saint-germaini osztrák békeszerződés a „Német-Nyugatmagyarország”-nak (Deutsch-Westungarn) nevezett, döntően németajkú, de nem kis részben magyar érzelmű polgárok által lakott határterület Ausztriának történő átadását rendelte el – méghozzá népszavazás nélkül. Ausztria számára ez olyan, mint „egy font hús szövetséges társa testéből” – vélekedtek a kortársak, akiket értetlenséggel töltötte el az a tény, hogy még az első világháborúban a vesztes oldalon harcoló Ausztriának is területek jutnak Magyarország kárára. A nagyhatalmak - különösen a franciák - játéka volt ez, hogy Ausztria nehogy Németországhoz csatlakozzon, s "Burgenland" átadásával is születőben levő osztrák identitást erősítsék. A számunkra kilátástalannak tűnő helyzet dacára több mint két évvel később Bethlenék mégis meg tudtak menteni valamit a területből, hiszen Sopron és környéke végül élhetett az önrendelkezés jogával. Ebben a bejegyzésben ugyanakkor nem a felkelő csapatok küzdelmeiről, vagy az osztrák féllel vívott diplomáciai összecsapásokról, hanem az 1921. december 14-től 16-ig tartó népszavazás lefolyásáról, körülményeiről lesz szó.
Horthy Miklós 1919. október 28-án egy fontos katonapolitikai összegzést készített. Az „Emlékirat a külpolitikai helyzetről és annak behatásáról a magyar nemzeti hadsereg feladataira” című számvetés jól megmutatja, milyen katonai helyzetben volt 1919 őszén Magyarország, ezért érdemes belőle hosszabban is idézni.
A Székely Hadosztály emléktáblája Hadadon
Veszprémy elsősorban primer forrásokra alapozta munkáját, s olyan, idáig kevésbé ismert és idézett szerzők írásait is felhasználta, mint Oláh Gábor debreceni költő, Kádár Lehel katolikus publicista, vagy Szabolcsi Lajos liberális zsidó lapszerkesztő. Érvelése szerint a Horthy-rendszer 1920-ban még meglehetősen ingatag volt, annak megszilárdulása leginkább a második „királypuccs” utánra, vagyis 1921 októberére-novemberére tehető. Valóban elmondható, hogy ha Károly visszatérési kísérlete sikerrel zárul, akkor minden bizonnyal „Horthy uralma sosem válik rendszerré, és egyikre marad a viharos huszadik század röpke fejezeteinek”. S ott volt még a soproni népszavazás is, amely abban az esetben, ha magyar szempontból negatív eredményt hoz, könnyen az új rendszer megbillenésével járhatott volna.