Nyugat-Európa energiaszükséglete a 18. század óta gyorsuló ütemben növekszik, a mai igény hozzávetőleg harmincszorosa a kétszázötven évvel ezelőttinek. 1800-ban az emberiség lélekszáma kb. 1 milliárd fő volt, ma nyolcszor annyi, viszont az energiafelhasználás harmincszor akkora.
Energiára és energiahordozókra minden társadalomnak – szó szerint – égető szüksége van. A többletenergia-igény az iparosítás, gépesítés kezdete óta jelentkezik, ekkor vált el véglegesen az agrárium és a földtől független pénzalapú, ipari alapú gazdasági szektor.
Az emberiség által megtapasztalt nagy járványok után a legtöbb esetben természetesen nem ugyanolyan mederben folytak tovább a dolgok, mint előtte. A „legtöbb esetben” – kérdés, hogy egy társadalom, egy civilizáció mennyire akart és mennyire tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Sőt: mennyire kellett alkalmazkodnia. Maguk a járványok (korábbi írásaink itt és itt) éhséggel, elszegényedéssel, sőt, általános nyomorral jártak, hiszen megszakították a gazdálkodást, a termelést, a kereskedelmet, és az emberi közösségek alapját jelentő közbizalmat is aláásták.
De vajon mi történt a járványok után? A normalitás tért vissza, a hétköznapok? Esetleg a kitörő életöröm? És mi volt a helyzet a gazdasággal? A járványokat minden esetben gazdasági fellendülés követte? Utóbbi kérdésre keresi a választ az Economist május eleji írására. Felvetéseik nyomán a Huszárvágáson is véggigondoltuk a dolgot.
Robert Seymour: A kolera a győztest és vesztest egyaránt letapossa