Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.

IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)

1921 tavaszán a magyar belpolitikát megbénító, éles csatározásokat kiváltó ügy volt a királykérdés. A politikai elit egy jelentős része legitimista volt, vagyis a Habsburg-ház restaurációját szorgalmazta. Nem voltak kevesen ugyanakkor a szabad királyválasztók sem, akik szerint a nemzetre szállt vissza a királyválasztás joga. A harmadik tekintélyes csoportot azok alkották, akik a kérdést nem tartották időszerűnek, s később kívánták rendezni azt (a republikánusok vagy már külföldön, vagy csendben voltak). A legitimisták a Habsburgok uralmát annak ellenére akarták visszaállítani, hogy a nagyhatalmak 1920 elején világosan kimondták, nem fogadják el a restaurációt, ugyanis az „alapjaiban fenyegetné a békét”. És a magyarok ellen szüntelenül ármánykodó csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is felhívta a figyelmet egy 1921. január 27-én elmondott parlamenti beszédében arra, hogy Károly esetleges visszatérésére háborús okot fog szolgáltatni az épp ekkor formálódó kisantant részére.

IV. Károly magyar király (I.Károly osztrák császár). Ismeretlen festő műve.

Az általános iskolában és a középiskolában is általában úgy tanuljuk, hogy a Jagelló Ulászló és a Hunyadi János által 1443 őszétől 1444 elejéig vezetett „hosszú hadjárat” sikere után Murád szultán megalázkodott, és a magyar-lengyel perszonálunió felé rendkívül kedvező békeajánlatot tett. 10 évre béke, százezer arany hadisarc, 25 ezer fős török segédcsapat ha egy harmadik fél támadja meg Ulászló király országait. Az is a tananyag része, hogy a pápai követ bíztatására a király – sőt, egyesek tudni vélik, hogy az egész magyar országgyűlés – kétkulacsos politikát űzött. Amikor a Drinápolyban (Edirne) a magyar-lengyel megbízottak által aláírt békét két török főúr meghozta, hogy a király is esküdjön meg rá, addigra a király már meg is esküdött, de nem a békére, hanem arra, hogy újra háborúba indul a török ellen. Ilyenképpen a várnai csatába torkolló hadjárat szerencsétlen, rosszul előkészített műveletként, már-már igazságos büntetésként tüntethető fel. A „minek ment oda” cinikus, flasztergőgöt sugárzó elbeszélésmódja helyett azonban néhány kiegészítő adatot vizsgáljunk meg, mielőtt pálcát törnénk Hunyadi és Ulászló felett!

I. Ulászló király címere