Manapság minden más hírt háttérbe szorít a szomszédságunkban dúló háború. Mi ebből még – szerencsére – csupán annyit érzékelünk közvetlenül, hogy a Záhony–Hegyeshalom útvonalon menekültek vonulnak ezresével, s akik nem tudnak továbbmenni napnyugat felé, azok rokonoknál/ismerősöknél/menhelyeken keresnek szállás átmenetileg – legalábbis reményeik szerint „átmenetileg”. Ám mielőtt kitört volna a háború/különleges hadművelet, az igazán tehetősek és családaik közül akik akarták, már elhagyták az országot – nem egy szál bőrönddel vagy hátizsákkal, és nem vonaton. De mivel nincs új a nap alatt, nézzünk meg egy fél évezreddel korábbi uralkodói menekülést a közeledő háború elől.

Pest és Buda látképe egy középkori metszeten

Petőfi Sándor a következőket jegyezte fel naplójába bő egy hónappal március 15-e után: „Pest, ápril 19. 1848. Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. ... aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. ... később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva ... tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.”

Than Mór: A kápolnai csata

Habsburg Károly úgy fogta fel: nem mondott le uralkodói jogairól, csak felfüggesztette azok gyakorlását, tulajdonképp 1921-ben is az ország törvényes uralkodója volt. A másik oldalon, Horthyék tartottak attól, hogy egy Habsburg-restauráció esetén a nagyhatalmak és a kisantant államok ismét aktivizálódnak, s még a katonai beavatkozás is reális forgatókönyvként sejlett fel. A királykérdés mélyen megosztotta a trianoni sokkból lassan ébredező magyar társadalmat. A tét – kiváltképp a jelenből nézve – valóban óriási volt, hiszen Károly visszatérése egészen új bel- és külpolitikai helyzetet teremthetett volna.

IV. Károly király és Zita királyné a győri vasútállomáson. Zita királyné kezében a Bozó Saroltától kapott virágcsokor (Képeslap, Schäffer Armin udvari fényképész kiadása, regigyor.hu)

1921 tavaszán a magyar belpolitikát megbénító, éles csatározásokat kiváltó ügy volt a királykérdés. A politikai elit egy jelentős része legitimista volt, vagyis a Habsburg-ház restaurációját szorgalmazta. Nem voltak kevesen ugyanakkor a szabad királyválasztók sem, akik szerint a nemzetre szállt vissza a királyválasztás joga. A harmadik tekintélyes csoportot azok alkották, akik a kérdést nem tartották időszerűnek, s később kívánták rendezni azt (a republikánusok vagy már külföldön, vagy csendben voltak). A legitimisták a Habsburgok uralmát annak ellenére akarták visszaállítani, hogy a nagyhatalmak 1920 elején világosan kimondták, nem fogadják el a restaurációt, ugyanis az „alapjaiban fenyegetné a békét”. És a magyarok ellen szüntelenül ármánykodó csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is felhívta a figyelmet egy 1921. január 27-én elmondott parlamenti beszédében arra, hogy Károly esetleges visszatérésére háborús okot fog szolgáltatni az épp ekkor formálódó kisantant részére.

IV. Károly magyar király (I.Károly osztrák császár). Ismeretlen festő műve.