„Az Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét” (Pilinszky János)

Mik azok a Zsidó Tanácsok? A nácik egy-egy ország, térség megszállása után olyan testületeket hoztak létre zsidókból, akik megkönnyítették az adott zsidó közösség „különleges kezelését” – egészen a végső megoldásig. Ezek a testületek össz-zsidó alapon kellett, hogy létrejöjjenek, az addigi zsidó szervezetek helyén, így meglehetősen diffúz – Magyarországon nagyrészt teljesen asszimilált! - zsidóságot mintegy külső kényszer hatására összefogva. Ahogyan Földes István, a fővárosi Zsidó Tanács tagja fogalmazott: „a Pesti Hitközség működését 1944. március 20-án kívülálló erőhatalom lehetetlenné tette” – vagyis a német megszállók, miután 1944. március 19-én bevonultak Magyarországra, egyből neki is láttak zsidókra vonatkozó menetrendjük életbe léptetéséhez.

A Zsidó Tanácsokkal foglalkozni nem hálás feladat. Könyvet írni róluk történészi igénnyel az emlékezetkultúra szempontjából: egyenesen hálátlan feladatnak látszik. Ahogyan Veszprémy László Bernát legújabb könyvéből kiderül, éppenséggel szinte érintetlen területet dolgozott fel.

Wörnle János a magyar külügyminiszter-helyettese 1939. május 24-én a következő jelentést tette Orlowski lengyel nagykövettel folytatott megbeszéléséről: „Ami a lengyel-magyar viszonyt illeti, sajnálattal állapítja meg, hogy az a legutóbbi időben felesleges módon rosszabbodott. Erre nincsen szükség, mert Lengyelország teljesen érti súlyos helyzetünket és Beck külügyminiszter kerülni fog mindent, ami bennünket kompromittálhatna Németország szemében. A lengyelek nem bánják, ha egy esetleges konfliktus esetén semlegesek maradunk, sőt azt is teljesen megértik, ha ez a semlegesség Németország számára kedvező.”

Anélkül, hogy a jelen érvényű párhuzamokat hangsúlyoznánk, inkább arra szeretnék utalni, hogy valamennyien tudjuk, hogy hamarosan a magyar fél tettekkel bizonyította hűségét a lengyel-magyar barátság eszméjéhez. Sem német csapatokat, sem vonatokat nem engedett át területén a Lengyelország elleni támadáshoz, és a lengyel állam összeomlásakor 100 ezer katonai és polgári menekültet fogadott be.

Ez idáig köztudott. Volt azonban egy kezdeményezés, amely mintha teljesen elsüllyedt volna az idők mélyén.

A „Hearts of Iron IV” című számítógépes stratégiai játékban nemcsak hadosztályokat mozgathatunk, vagy éppen az ipari termelést szabályozhatjuk, de foglalkoznunk kell az országunk politikai berendezkedésével is. A játék négyfajta pártot és berendezkedést ismer: fasiszta, kommunista, demokratikus és a „non-aligned”. A szó szerint „el-nem-kötelezettet” jelentő kifejezés ebben az esetben a „máshova be nem sorolható” címkét is kiérdemelhetné akár. Ebből is látszik, hogy a játék gyártói a jelenlegi fogalmi keretekből kiindulva nem tudtak mit kezdeni ezzel a jelenséggel, amit a második világháború „köde” maga alá temetett. Az 1936-ban induló játékban „non-aligned” rendszerrel kezd Portugália, Finnország, Ausztria és többek között Magyarország is. Míg a fasizmust a demagóg, a kommunizmust a forradalmár és a demokráciát a reformer nevű szereplő népszerűsítheti a játékban, a negyedik eszmeiséget néhol egy „konzervatív filozófus” máshol pedig egy „militarista-nacionalista” támogathatja. Bár a játék tervezői és gyártói valószínűleg soha nem hallottak Pócs Nándor hőséről, Kováts Tivadarról, ő valószínűleg az utóbbi kategóriába esne.

Volt, hogy az ország léte is veszélyben forgott, elég csak a végtelenül mohó csehszlovák, román és szerb tervekre gondolunk az első világháború végén. Persze nem kizárólag sötét tónusban festették azt a közel nyolc évtizedet, amit Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárának új könyve felölel, annyi azonban bizonyos, hogy próbára tett nemzet voltunk, és az talán azok is maradtunk.