1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.

Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)

Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.

Pethő Balázs: Nándorfehérvár ostroma (Okostankönyv, nkp.hu)

Az általános iskolában és a középiskolában is általában úgy tanuljuk, hogy a Jagelló Ulászló és a Hunyadi János által 1443 őszétől 1444 elejéig vezetett „hosszú hadjárat” sikere után Murád szultán megalázkodott, és a magyar-lengyel perszonálunió felé rendkívül kedvező békeajánlatot tett. 10 évre béke, százezer arany hadisarc, 25 ezer fős török segédcsapat ha egy harmadik fél támadja meg Ulászló király országait. Az is a tananyag része, hogy a pápai követ bíztatására a király – sőt, egyesek tudni vélik, hogy az egész magyar országgyűlés – kétkulacsos politikát űzött. Amikor a Drinápolyban (Edirne) a magyar-lengyel megbízottak által aláírt békét két török főúr meghozta, hogy a király is esküdjön meg rá, addigra a király már meg is esküdött, de nem a békére, hanem arra, hogy újra háborúba indul a török ellen. Ilyenképpen a várnai csatába torkolló hadjárat szerencsétlen, rosszul előkészített műveletként, már-már igazságos büntetésként tüntethető fel. A „minek ment oda” cinikus, flasztergőgöt sugárzó elbeszélésmódja helyett azonban néhány kiegészítő adatot vizsgáljunk meg, mielőtt pálcát törnénk Hunyadi és Ulászló felett!

I. Ulászló király címere

A Huszárvágás blogon természetesen nem fogunk abba a csapdába esni, hogy kizárólag az alternatív történelem és a divatos, akadémiai műszóval: kontrafaktuális történetírás veszélyes vizein evezzünk. Mégis, a magyar történelemben néhány esetben a majdnem máshogy történt érzése annyira erős kísértést jelent, hogy muszáj ezeknél az eseteknél elidőznünk.

Than Mór: Attila lakomája

Vannak olyan persze fordulatok, amelynek a következményei egyszerűen beláthatatlanok, ezért bár csábító gondolatkísérletek, de mégsem érdemes velük foglalkozni. Vajon hogyan alakult volna a magyar történelem, ha Attila hun nagykirály nem hal meg, mielőtt az örökösödést elrendezi? Vajon a hunok által uralt kelet-európai sztyeppén felbukkanó elődeinkre ez milyen hatással lett volna? De ilyen például az a kérdés is, hogy mi lett volna, ha nem hal ki az Árpád-ház 1301-ben? Még csak belegondolni sem tudunk, és bármilyen szörnyen hangozzék, azt sem tudjuk, hogy lett-e volna hosszútávú jelentősége. Természetesen vagány és menő érzés lenne a Turul-dinasztia monarchiájában élni akár a mai napig, és az is biztos, hogy az 1300-as évek első két évtizedének trónharcai és polgárháborús helyzete nem következtek volna be. De más, tőlünk független eseményekre nézve nem biztos, hogy ennek komoly hatása lett volna, így például a török birodalom megjelenésére. Kissé durván fogalmazva: Mohácsnál nemcsak II.Lajos, hanem egy Árpád-házi király is meghalhatott volna.