Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Tömegpusztító fegyverek: végül is mit üzent az Oppenheimer című film?

Lovagiasság vagy hatékonyság: eltérő hozzáállás a háborúhoz. Záró bejegyzésünk a második világháborús tömegpusztító fegyverekről és az Oppenheimer című filmről.

Az előző részben idéztünk egy SS-testőrtiszt, Rochus Misch erősen önfelmentő visszaemlékezéseiből. Eszerint „a Szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget, így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.”

Anélkül, hogy mély forráskritikát alkalmaznánk, a szövegből annyi igaz, hogy Hitler valóban átélt egy gáztámadást az első világháborúban a fronton. Bajtársaival együtt időlegesen elvesztette a látását, s csak úgy tudtak a segélyhelyre visszabotorkálni, hogy egymásba kapaszkodtak egyikük vezetésével, akinek nem sérült meg annyira a szeme. De vajon ez az emlék tényleg meglágyította volna az egyébként kutyakemény, gyilkos szándékú Führert? Nehezen hihető. Már csak azért is, mert a harci gázzal szembeni állítólagos viszolygása nem akadályozta meg abban, hogy a zsidóság elleni háborújában a Zyklon-B mérgesgázt vesse be. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a harci gáz alkalmazása nem fért össze a német katonai doktrínával, amely a gyors csapásméréseken és az áttörésen alapult. Hiszen ha az áttörni kívánt ponton bevetik a gázt, akkor azon a támadó gyorscsapatoknak is keresztül kell haladnia. Igaz, könnygázt Sztálingrádban itt-ott bevetettek – de ez nem volt igazi harci gáz.

Miközben a szovjetek hasonló - a valóságot mutató - plakátokkal kampányoltak az atomháború ellen, készen álltak bőséges atom-arzenáljukat bevetni


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Tűzvihar - öt dolog, amit nem tudott az atomtámadásokról

1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira dobtak le az amerikaiak atombombát. Eleddig hála Istennek ez utóbbi volt az utolsó nukleáris csapás. A támadások jogossága – ha ez egyáltalán értelmezhető – azóta is viták kereszttüzében áll. Mai írásunkban néhány olyan tényezőre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek talán nem annyira közismertek.

1. Kollektív bűnösség – vagy totális háború? A hirosimai és a nagaszaki támadások elleni egyik alapvető érv, hogy ártatlan civilek tízezrei, százezrei haltak meg. Az, hogy inkább civileket, mint katonákat sújtott mind a két támadás, nehezen vitatható tény; azonban vajon az, hogy „ártatlan”, mit jelentett a modern korban? A kollektív bűnösség elvét szokás a totalitárius diktatúrákhoz, vagy legalábbis a soviniszta rendszerekhez társítani. Sztálin például így fogalmazott az Egyesült Királyság kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”. Fél évvel később az élesen magyargyűlölő cseh vezetővel, Eduárd Benessel folytatott tárgyalások jegyzőkönyvébe a románokról szólva viszont ez került: „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.” Mindennek nem elvi vagy erkölcsi (tudják, a „szocialista erkölcs” és a „kommunista őszinteség”) alapja volt, hanem pusztán hatalmi megfontolások álltak mögötte – az tudniillik, hogy a románokra Sztálinnak szüksége volt, míg a magyaroknak nem szánt különösebb szerepet azon kívül, hogy megszállja és csatlós országgá teszi a hazájukat.

Nagaszaki az atomcsapás előtt és után (Wikimedia)