Amint azt előző részben láthattuk, 55 évvel ezelőtt a Magyar Népköztársaság részt vett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság elleni invázióban. Az inváziót a szovjet vezetése kezdeményezte és tette kötelezővé, mivel a katonai bevatkozást elengedhetetlennek tartották ahhoz, hogy Csehszlovákiában megőrizzék a kommunista párt egyeduralmát. Az előző részben azt a kérdést próbáltuk körüljárni, hogy a felvidéki magyar kisebbségnek milyen lehetőségei voltak - illetve lettek volna - az egyenjogúság és a kulturális önrendelkezés megszerzéséhez. Megítélésünk szerint Kádár János végül is nem állt melléjük, ügyüket nem karolta fel - pedig a maga igen-igen óvatos módján talán a megszállás előtt talán említeni próbálta a kérdést csehszlovák partnereinek. Jelen részben néhány Kádár-szövegrészlettel próbáljuk körüljárni, hogy a nemzeti kérdés a nagyhatalmi leosztáson túl - vagyis a szovjetek elképzelésein kívül - miért vált mégis mostohagyerekké az 1956 utáni kádári diktatúrában. (Zárójel: előtte is az volt.)

Ki volt Pákh Tibor? Antikommunista, konzervatív, hívő és vallásos keresztény. Egy világi "szent". Megtörhetetlen, a csendes magyar dac hordozója és számos alkalommal hangos kinyilvánítója. Szelíd, mint a galamb és okos mint a kígyó. 2022. november 18-án hunyt el.

Pákh Tibor és felesége, Konkoly-Thege Edit

Nemrég Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a következőt nyilatkozta: "Pesten fej-fej mellett állunk a baloldallal, a fővároson kívül a városokban – ideértve a megyei jogú városokat is – és a falvakban sehol nincsenek. Sosem gondoltam volna, hogy a kommunisták utolsó menedéke a budai hegyekben lesz." Vajon ennek mi köze lehet Lakitelekhez? 

Harmincöt évvel ezelőtt, 1987. szeptember 27-én a Bács-Kiskun megyében fekvő Lakitelek községben, Lezsák Sándor költő, tanár házának kertjében egy nagy sátrat állítottak fel. Kétszáz vendéget vártak, s több mint száznyolcvanan el is jöttek. Ezt a tanácskozást az 1943-as szárszói nagy összejövetel mintájára olyanok szervezték akiket a "népi gondolat" képviselőiként tartottak számon, jóllehet a hagyományos értelemben vett "népet" a kádárizmus brutális erőszakhulláma, amelyet "téeszesítésnek" neveznek, lényegében eddigre felszámolta. Ezenkívül most nem "népieknek", hanem utóbb már "népnemzeti irányzatnak" nevezték azt a gondolatkört, amelyet a szervezők nagy része magáénak vallott.

A lakitelki sátorban, 1987. szeptember 27. (MTI fotó)

Amikor a két világháború közötti naplókat, visszaemlékezéseket olvas az ember, nagyon gyakran találkozhat egy érthető, de semmiképpen sem rokonszenves mentalitással. Ezt a köznyelvben úgy hívják: „mindenki hülye, csak én vagyok helikopter”. Shvoy Kálmán vagy Zsindely Ferenc feljegyzéseiben egy-egy elismerő szóra jut tíz-tizenöt rosszindulatú megjegyzés. Prónay Pálnál pedig egy idő után senki sem „rendes antiszemita”, még Horthy is a zsidóbérencek hálójába esik!

Nos, valami hasonló érzése lesz az embernek, ha Beke Albert könyvét forgatja. Beke írásában szinte mindenki megalkuvó. (Legyünk igazságosak: szinte mindenki, vagyis azért van kivétel, ha nem is sok.) A könyvnek ez a fő kérdése. Az tudniillik, hogy ki volt kollaboráns, és mennyire. Természetesen valódi kollaboráció esetén elfogadásra nem, de megértésre (arra, hogy miért kollaborált az illető?) illene törekedni, hiszen a történetírás egyik legfőbb célja a megértés, vagyis annak feltárása, hogy milyen mozgatórugói voltak az eseményeknek, a szereplők cselekedeteinek.