Szűk hét évtizeddel ezelőtt a Szovjetunió mindenható ura távozott az élők sorából. 1953. március 5-én, moszkvai idő szerint 21 óra 50 perckor adta közre a rádió, hogy „Lenin fegyvertársának, aki a zsenialitásának és ügyének zászlóvivője volt, a kommunista párt és a Szovjetunió bölcs nevelőjének a szíve megszűnt dobogni”.

Sztálin ekkor már egy ideje egész különös – mondhatni: különc – életet élt. A lánya, Szvetlana Allilujeva szerint a halála előtti időszakban már elveszítette a kapcsolatát a valósággal. 1917-es árakat említett, és a fizetési borítékjai bontatlanul halmozódtak az asztalán. (A halála után persze eltűntek…) Gyakran firkált farkasrajzokat is. Utolsó nem-kommunista látogatójának, a magyar történelemben is szerepet játszó Krisna Menon indiai diplomatának is farkasokról beszélt, arról, hogy az orosz paraszt tudja, mit kell tennie a farkassal: agyoncsapja, és nem fecséreli az idejét a fenevadakkal. A szovjet egyeduralkodó munkarendje ekkorra már teljesen parttalanná vált. Még 1949. december 11-én a Politbüro külön határozatot fogadott el – pontosabban: Sztálin határozott hozatott harcostársaival – , amelynek értelmében a 240 fős legfelső nómenklatúra tagjai délelőtt fél 11-re jártak dolgozni. A csúcshivatalnokok egy részének este fél 8-ig bent kellett maradnia a munkahelyén. Az ebédszünetük délután fél négykor kezdődött, és elvileg másfél óra hosszat tartott. De senki nem mert sziesztázni, vagy kimenni ebédelni, mivel Sztálin néha körtelefonokkal ellenőrizte munkatársait. Az ebédszünet inkább a papírhalmokra bukva kókadoztak az idősebb kollegák, hiszen valójában késő éjjelig folyt a munka.

Egy amerikai ukrán étterem ingyen borcs-levest kínál Sztálin halálának örömére (forrás: http://polit.reactor.cc)

A közterületi műalkotások mindig egy-egy közösség korábbi élményeit, közösen átélt történeteit, szenvedéseit fejezik ki. emléket állítanak egy nagy jelentőséggel bíró személynek vagy események. Manapság a virtuális tér korszakában talán elavultnak tűnhetnek, de nem azok, gondoljunk az Egyesült Államokban továbbra is zajló szobordöntési kampánynak. Arról nem is beszélve, hogy az emlékművek egy-egy város képét is meghatározzák. Berlinben például ilyen a Siegessaule oszlopa, Lipcséban a Népek Csatájára emlékeztető óriási emlékmű. Sao Pauloban a Christo Redento, New Yorkban pedig a Szabadság-szobor (vajon mikor kezdik el kritizálni faji alapon?). Budapesten pedig a Gellért-hegyen a Szabadság-szobor, illetve a Hősök tere monumentális szoborkompozíciója. 

De vajon hogyan állunk a kommunizmus áldozatainak emlékével? Milyen közterületi alkotás őrzi a halálba, nyomorba, száműzetésbe taszított honfitársaink emlékét?

Az említett vezető politikusok szinte kivétel nélkül apologetikaként írják ezeket, utólagos magyarázatot adva: sikereik estén a saját zsenialitásuknak, amikkel megérezték az „idők szavát” s diadalra vitték ügyüket, míg a kudarcosak ráirányítják figyelmünket a „mások hibáira”, a „kényszerítő körülményekre” és a „történelem ellenállhatatlan viharára” – vérmérséklettől és a kudarc nagyságától függően. Ami aztán maga után vonja a finom kozmetikázástól kezdve az ordenáré hamisításokig a színskála mindenféle árnyalatát. Ehhez persze gyakorta társul a „hálás utókor”, valamint a politikai ellenfelek sokszor sikeres cenzúrázási törekvése – Ciano naplójának többféle verziójától kezdve Kádár Gyula memoárjainak első kiadású „csiszolt” változatán át mondjuk Speer emlékirataiig terjed a hamisítási skála.

Sulyok Dezső pártjának, a Szabadságpártnak a lapja 1947-ből (forrás: Magyar Médiatörténet online)