A sötét és tragikus XX. századot néhány pisztolylövés nyitotta meg Szarajevóban. A lövéseknek két áldozata volt. Hamarosan egész Európában dörögtek a fegyverek és a két áldozatot milliók követték a halálba. Miután Gavrilo Princip meghúzta a ravaszt a nagyszerb nemzeti törekvések jegyében, az „alvajárók”, akik akkor Európát vezették egymás kardjába dőltek, hogy egy kis képzavarral éljünk. A huszadik századot végigkísérte a balkáni puskaporos hordó-, és ezen belül Jugoszlávia története. A múlt század végén véres háborúkban megszűnt a mesterséges délszláv egység, s végül 2008. február 17-én a többségében albánok lakta Koszovó is kikiáltotta a függetlenségét. Így ami a szerbekkel kezdődött, a szerbekkel is zárult. 

Megérte?

Koszovó történetének tárgyalásához nem érdemes az ősidőkig visszanyúlni. Számottevő királyság, állam nem létezett ezen a tájon a római hódítást megelőzően – persze feltehetően a térség thrák-illír őslakói e nélkül is boldogan élték az életüket. Koszovó a „Dardania” néven ismert vidék része volt, amely nem meglepő módon a dardánokról kapta a nevét. A dardánokat a Krisztus születése utáni évtizedekben hódították meg véglegesen a rómaiak. A rómaiak ezután nekiláttak, hogy a szokásos módon civilizálják a térséget: villákat, városokat építettek, az őslakosok egy részét rabszolgának adták el, új telepeseket hoztak, fejlesztették a bányászatot, és utakkal kötötték össze a régiót a birodalom többi részével.