A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.
Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.
1938 elején a magyar kormányzat érzékelte, hogy az addigi, „versailles-i rendszer” alapjai recsegnek-ropognak, s ezért fokozta a revízió érdekében tett információs és diplomáciai tevékenységét. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a náci Németország provokációs célra felhasználható segédnépként tekint a magyarokra. Egy ilyen hálátlan szerep azt a lehetőséget is magában hordozta, hogy miután "beugrattak", egyszerűen cserben hagynak minket – arról nem is beszélve, hogy ez a szerep kiszolgáltatottá teszi az országot a németeknek.
"A legrosszabb az egészben, hogy munkások csinálják, és a vezetőjük is munkás." Kádár az aligai pártüdülőben még 1980 nyarán panaszkodott a lengyelországi helyzetről. És a "nemzetközi helyzet csak fokozódott". Lengyelországban megalakult a Szolidaritás, a független szakszervezet, amely a 37 milliós országban 10 milliós tagsággal büszkélkedhetett. Nem maradt más hátra: Jaruzelski tábornok katonai irányítás alá vonta az országot 1981. december 13-án. A hadiállapotot a magyarországi sajtó követekezetesen "szükségállapotnak" fordította és ferdítette. Közel évtizednyi hideg polgárháború következett, számos halálos áldozattal. A lengyel és a magyar elvtársaknak rögtön 1956 jutott eszébe.
1795-ben a három Fekete Sas (összesen 5 darab fejjel) letörölte a térképről a Fehér Sas országát. A felosztást kimondó és megindokló egyezményben a német (porosz), Habsburg és orosz uralkodók kijelentették, hogy soha nem fogják a lengyel királyi címet használni uralkodói titulasaik között, nem fogják használni a "Lengyelország" kifejezést sem, tovább leszögezték: "Lengyelország örök időkre letöröltett a térképről".
De a lengyel nemzet élni akart.
Plakát Pilsudskiról