Herczeg Ferenc írja az 1870-es évekről, hogy Budán, a Várban még "feketesárga, kaszárnyaszagú pedantéria" uralkodott, s a császári és királyi közös hadsereg német - vagy elnémetesedett - tisztjei "az egész ezer esztendős magyar életet  valami visszaélésfélének tekintik, amelyet egyelőre el kell tűrni, amellyel közösséget vállalni azonban nem lehet.". Nos, a németek valahol mindig így tekintettek Lengyelországra is. Legalábbis a szuverén, önálló hatalomként élő és viselkedő Lengyelországra. Hitler erre még rátett egy lapáttal, s az első világháborús vereség miatti frusztrációt a zsidóság mellett leginkább a lengyeleken tervezte kiélni. Hitler 1939. szeptember 19-én Danzigban (ma ismét Gdansk) a következőket mondta: "Ahol az őrült vagy megvadult emberek nem álltak ellen, ott egy ablakot sem törtünk be. Viszont Varsóban úgy vívták a háborút, hogy civilek lövöldöztek minden utcán és házból. Ezért természetesen a háború az egész városra kiterjed. Ezeket a szabályokat követtük, és ezeket szeretnénk követni a jövőben is." Itt Varsó vitéz védelmére gondolt, szavai ugyanakkor sötét próféciát is tartalmaztak.

8

A varsói lengyel felkelők (IPN fotó)

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)

Nemrég Fodor Gábor liberális politikus véleménycikkében jószerivel temette a magyar-lengyel barátságot, s írásában három dologra hívta fel a figyelmet: a lengyel-román katonai szövetségre; a lengyel vezetésű lengyel-balti-ukrán katonai-politikai blokkra; a lengyel hadsereg megerősödésére. Megállapításaihoz az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Maurice Druon nagy francia regényíró jóízűen cinikus megállapítása szerint a legjobb barátságok a közös érdeken alapulnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy valóban temethetjük a magyar-lengyel barátságot. Hiszen látszólag Lengyelország érdekei az ukrajnai háború kirobbanása óta nemhogy eltérnek, de inkább homlokegyenest szembemennek a magyar nemzeti érdekekkel. S ez látszólag lehűtötte a magyar-lengyel kapcsolatokat.

Tüntetés Ukrajna mellett Przemysl városában (Lengyelország), 2022. március 1-én (Omar Marques, forrás itt)

A varsói Nemzeti Stadionban (PGE Narodowy) idén először rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát. Az első kicsit érdektelenül ható elnevezés azonban a történészek Mekkáját, a muzeológusok Kánaánját és a megcélzott fogyasztók Eldorádóját takarja. 

A lengyel emlékezetpolitika - természetesen más történelmi háttérrel, a magyarhoz képest kevesebb kérdéssel és jóval több és egyszerűbb válasszal - szinte ipari szinten működik. A Nemzeti Emlékezet Intézetének csaknem 2000 (igen, kétezer) munkatársa van, valamennyi vajdaságban helyi központtal. S ez még csak az egyik intézmény. Hogy csak egy másikat említsünk meg, ott van gdanski Szolidaritás Központ, mintegy 30 ezer négyzetméter alapterülettel. De említhetnénk a varsói Felkelés Múzeumát, a lengyel múzeumi boom egyik legnagyszerűbb eredményét. (Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel múzeumi "robbanás" ősforrása, inspirálója nem más, mint a budapesti Terror Háza Múzeum).

Visszatérve a Nemzeti Emlékezet Intézetére, ennek vezetője a mindenkori kormány tagja miniszteri rangban, a mellérendelt különleges ügyészség főnöke pedig a legfőbb ügyész helyettese is egyben. A tudományos munka mellett folytatnak exhumálásokat, és nagy súlyt fektetnek az ismeretterjesztő munkára is. Ebben a szellemben rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát, idén első alkalommal.

Kilátás a kongresszusnak otthont adó stadionból