Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Varsó '44

"Szabadok akartunk lenni, és azt akartuk, hogy senkinek se tartozzunk a szabadságunkért!" (Jan Stanislaw Jankowski, a londoni emigráns lengyel kormány képviselője odahaza, Lengyelországban). 1944 augusztus 1-én tört ki a varsói felkelés.

Herczeg Ferenc írja az 1870-es évekről, hogy Budán, a Várban még "feketesárga, kaszárnyaszagú pedantéria" uralkodott, s a császári és királyi közös hadsereg német - vagy elnémetesedett - tisztjei "az egész ezer esztendős magyar életet  valami visszaélésfélének tekintik, amelyet egyelőre el kell tűrni, amellyel közösséget vállalni azonban nem lehet.". Nos, a németek valahol mindig így tekintettek Lengyelországra is. Legalábbis a szuverén, önálló hatalomként élő és viselkedő Lengyelországra. Hitler erre még rátett egy lapáttal, s az első világháborús vereség miatti frusztrációt a zsidóság mellett leginkább a lengyeleken tervezte kiélni. Hitler 1939. szeptember 19-én Danzigban (ma ismét Gdansk) a következőket mondta: "Ahol az őrült vagy megvadult emberek nem álltak ellen, ott egy ablakot sem törtünk be. Viszont Varsóban úgy vívták a háborút, hogy civilek lövöldöztek minden utcán és házból. Ezért természetesen a háború az egész városra kiterjed. Ezeket a szabályokat követtük, és ezeket szeretnénk követni a jövőben is." Itt Varsó vitéz védelmére gondolt, szavai ugyanakkor sötét próféciát is tartalmaztak.

8

A varsói lengyel felkelők (IPN fotó)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A volhíniai tragédia

„Lengyel férfihoz mentem feleségül, két fiunk volt, egy négyéves és egy hétéves. Nemrég született meg kislányunk, aki még bölcsőben feküdt. [...] Öt UPA- harcos érkezett a házunkba. Felvették a kislányt a bölcsőből, széttárták lábait, s mikor meglátták, hogy lány, visszatették. Mivel édesanyja ukrán volt, megkímélték az életét. Férjemet és két fiamat viszont kivezették az udvarra és fejszével agyonütötték őket." (A volhíniai mészárlás egyik túlélője)

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Miért temetnénk a magyar-lengyel barátságot?

Mi lesz a sorsa a magyar-lengyel együttműködésnek? Létezhet-e országok közötti barátság eltérő érdekek ellenére?

Nemrég Fodor Gábor liberális politikus véleménycikkében jószerivel temette a magyar-lengyel barátságot, s írásában három dologra hívta fel a figyelmet: a lengyel-román katonai szövetségre; a lengyel vezetésű lengyel-balti-ukrán katonai-politikai blokkra; a lengyel hadsereg megerősödésére. Megállapításaihoz az alábbiakban szeretnék néhány megjegyzést fűzni.

Maurice Druon nagy francia regényíró jóízűen cinikus megállapítása szerint a legjobb barátságok a közös érdeken alapulnak. Ebből a szempontból úgy tűnik, hogy valóban temethetjük a magyar-lengyel barátságot. Hiszen látszólag Lengyelország érdekei az ukrajnai háború kirobbanása óta nemhogy eltérnek, de inkább homlokegyenest szembemennek a magyar nemzeti érdekekkel. S ez látszólag lehűtötte a magyar-lengyel kapcsolatokat.

Tüntetés Ukrajna mellett Przemysl városában (Lengyelország), 2022. március 1-én (Omar Marques, forrás itt)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Hogyan emlékezzünk? Fotóbeszámoló a lengyel Nemzeti Emlékezet Kongresszusáról

Hogyan építhet egy ország saját márkát a történelméből?

A varsói Nemzeti Stadionban (PGE Narodowy) idén először rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát. Az első kicsit érdektelenül ható elnevezés azonban a történészek Mekkáját, a muzeológusok Kánaánját és a megcélzott fogyasztók Eldorádóját takarja. 

A lengyel emlékezetpolitika - természetesen más történelmi háttérrel, a magyarhoz képest kevesebb kérdéssel és jóval több és egyszerűbb válasszal - szinte ipari szinten működik. A Nemzeti Emlékezet Intézetének csaknem 2000 (igen, kétezer) munkatársa van, valamennyi vajdaságban helyi központtal. S ez még csak az egyik intézmény. Hogy csak egy másikat említsünk meg, ott van gdanski Szolidaritás Központ, mintegy 30 ezer négyzetméter alapterülettel. De említhetnénk a varsói Felkelés Múzeumát, a lengyel múzeumi boom egyik legnagyszerűbb eredményét. (Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel múzeumi "robbanás" ősforrása, inspirálója nem más, mint a budapesti Terror Háza Múzeum).

Visszatérve a Nemzeti Emlékezet Intézetére, ennek vezetője a mindenkori kormány tagja miniszteri rangban, a mellérendelt különleges ügyészség főnöke pedig a legfőbb ügyész helyettese is egyben. A tudományos munka mellett folytatnak exhumálásokat, és nagy súlyt fektetnek az ismeretterjesztő munkára is. Ebben a szellemben rendezték meg a Nemzeti Emlékezet Kongresszusát, idén első alkalommal.

Kilátás a kongresszusnak otthont adó stadionból