A megszállás már a háború kitörésétől fenyegető lehetőségként lebegett a magyar politikai vezetés feje felett. Halder német vezérkari főnök naplójában 1940 május végén ezt jegyezte fel: „Magyarország szemtelenné kezd válni. Ha nem áll be a sorba, protektorátus lesz belőle.” A magyar politikai vezetés kétségbeesetten igyekezett elkerülni ezt a lehetőséget, és megőrizni az ország mozgásterét. Partnereket azonban nem talált ehhez. Kállay Miklós különbéke tárgyalásait a britek és az amerikaiak szándékosan kiszivárogtatták; ma már kétség sem férhet hozzá, hogy számukra a legkedvezőbb opció az volt, ha Magyarországot megszállják a németek. Ezzel csapatokat kötnek le, zavar támad egy csatlós országban, akadozni fog a termelés és hadi készülődés. A német megszállást a szovjetek is kívánatosnak tartották. Számukra egy még egy minimális mozgástérrel rendelkező közép-európai állam is ellenszenves volt – nem akartak függetlenséget az általuk már régóta megszerezni kívánt régióban. Érdekes, hogy a németek által végrehajtott „rendszerváltás” (a kortársak is így hívták!), vagyis az elit részleges cseréje nemcsak a hazai kollaboránsoknak tetszett, hanem az angolszászok-, sőt, a szovjetek szándékával is egybeesett. A megszállást mégis több, mint négy éven keresztül sikerült elkerülni, így találó volt az amerikai hírszerzés vezetőjének megjegyzése, miszerint a magyarok a kötéltánc mesterei.

A Margit híd pesti hídfőjénél vonul át a német 16. SS Psz. gránátos hadosztály, amely az Alföldre vonult tovább (MTI fotó)