Az ukrán állami hálátlanság - amely barátságtalansággá látszott fokozódni az utóbbi időben - tulajdonképpen ahhoz képest hálátlanság, hogy a magyar fél milyen elánnal kezdett neki a kétoldalú kapcsolatok létrehozásának, milyen őszinteséggel próbált Kárpátalja sorsán javítani, s hogy milyen elszántsággal állt az ukrán függetlenség ügye mellé. Az első részben a XX.századi előzményeket tekintettük át röviden, most pedig a hidegháború végét, a Szovjetunió szétesésének időszakának eseményeit tekintjük át. Magyarország ebben az időszakban képes volt az egész kontinens sorsát befolyásolni, gondoljunk csak a Vasfüggöny lebontására és az NDK ebből következő bukására, azután a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására (mindkettőt Magyarország kezdeményezte és mindkettőről Budapesten írták alá az egyezményt), a horvát függetlenségi háborúhoz nyújtott segítségre (fegyverszállítások), később Szlovákia független államként való elismerésére. Ebbe a sorba illeszkedett az ukrán szuverenitás diplomáciai, politikai támogatása is.
Budapest, 1990. augusztus 24. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke üdvözli hivatalában Anatolij Zlenko-t, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság külügyminiszterét. MTI Fotó: Szebellédy Géza
A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.
Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.
Trianon egy ördöglakat. Széttörni most nem tudjuk, de ki lehet nyitni? Egymásra tudnak-e találni a Közép-Európa népei? Hiszen Trianon nem csak a mi ördöglakatunk. Vezethet-e kifelé út Trianonból Visegrádon át? Felismerik-e végre az utódállamok Kossuth jóslatának igazságát, miszerint az Al-Duna népei közül akárki csatolja magához "fajrokonait [...] másodrendű államot képezne, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint szükségképpen idegen befolyás alá kerülne"? Vagy tovább folytatják a halálos versenyt, amely mögött az a sanda szándék húzódik meg, hogy hátha esetleg mégis ki tudják növekedni a másodrendűséget - valamelyikünk rovására? Korábban azt hittük, hogy a szovjetek közép-európai uralmának végével egymásra találhatnak a térség népei.
Torockó és a Székelykő (hegyeim.hu)
Magyarország „modernkori” történetét a kiegyezéssel szokták kezdeni. 1867-től idáig immár bő másfél évszázad telt el, ami lehetőséget ad arra, hogy történelmi távlatokból tekintsünk vissza az eltelt időszakokra. Természetesen vannak, akik 1918-tól, a történelmi Magyarország összeroppanásától számítják a modernitás. Azonban politikai, politika-elméleti szempontból mégiscsak egy állandó ívet képez a Monarchia megalapításától egészen a napjainkig tartó időszak. Mégpedig azért mert 1867-tól kezdve van állandóan modern értelemben vett államstruktúra, van olyan egyáltalán, hogy felelős kormányzat. Még akkor is, ha ez a kifejezés néha epikus túlzás, hiszen a kommunista diktatúrában, Rákosi Mátyásék legvadabb éveiben – 1949 és 1953 között – maga a kormányzat is szétesni látszott, és lényegében a dinamikus káosz uralma érvényesült.
A megújult Országház és a Kossuth tér tavasszal (parlement.hu)