Magyarország „modernkori” történetét a kiegyezéssel szokták kezdeni. 1867-től idáig immár bő másfél évszázad telt el, ami lehetőséget ad arra, hogy történelmi távlatokból tekintsünk vissza az eltelt időszakokra. Természetesen vannak, akik 1918-tól, a történelmi Magyarország összeroppanásától számítják a modernitás. Azonban politikai, politika-elméleti szempontból mégiscsak egy állandó ívet képez a Monarchia megalapításától egészen a napjainkig tartó időszak. Mégpedig azért mert 1867-tól kezdve van állandóan modern értelemben vett államstruktúra, van olyan egyáltalán, hogy felelős kormányzat. Még akkor is, ha ez a kifejezés néha epikus túlzás, hiszen a kommunista diktatúrában, Rákosi Mátyásék legvadabb éveiben – 1949 és 1953 között – maga a kormányzat is szétesni látszott, és lényegében a dinamikus káosz uralma érvényesült.
A megújult Országház és a Kossuth tér tavasszal (parlement.hu)
Vasárnap este a Fidesz újra kétharmados győzelmet aratott az országgyűlési választásokon. Néhány olyan szempontot szeretnék ebben az írásban megfontolásra ajánlani, amely el szokta kerülni a figyelmet, pedig hosszú történelmi tapasztalat áll ezek mögött.
1938 elején a magyar kormányzat érzékelte, hogy az addigi, „versailles-i rendszer” alapjai recsegnek-ropognak, s ezért fokozta a revízió érdekében tett információs és diplomáciai tevékenységét. Ugyanakkor az is kiderült, hogy a náci Németország provokációs célra felhasználható segédnépként tekint a magyarokra. Egy ilyen hálátlan szerep azt a lehetőséget is magában hordozta, hogy miután "beugrattak", egyszerűen cserben hagynak minket – arról nem is beszélve, hogy ez a szerep kiszolgáltatottá teszi az országot a németeknek.
Budapest ostromának végén a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által összegyűjtött és kiadott civil naplókból közlünk néhány részletet.