Az Oppenheimer című film igazi kasszasiker lett. Tömegek ültek be a mozikba az atlanti világban, hogy végignézzék a három órás filmet. Csaknem 620 millió dollárt hozott a kasszákba és minden idők legnagyobb nyereségét hozó második világháborús filmje lett. A film történelmi hűségével kapcsolatos aggályok egy részét ezen a blogon Grób László osztotta meg, amelyekkel a jelen sorok szerzője messzemenőkig egyetért. A film megnézése után bizonyos kérdések azonban bennem is megfogalmazódtak.

A filmből nem hiányozhat az utóbbi évtizedekben hollywoodi alapkellékké vált "jogos büntetés" - kicsit másképpen: a bosszú. De vajon ki áll bosszút és kin? Lewis Strausst, az Atomenergia Testület vezető alakját a film hidegen számító gonosznak mutatja be, akit a megszokott hollywoodi módon ér utal a Nemezis: ugyanolyan intrikák áldozata lesz, mint amilyen intrikákkal ő lehetetlenítette el a film főhősét, Oppenheimert. Az amerikai köztudatban Strauss egy gátlástalan gazember, aki – bűnbakként – részben magán viseli a két atomcsapás mögött megbújva létező amerikai bűntudatot. Azt jóval kevesebben tudják, hogy tengernagyi kinevezését annak köszönhette, hogy a második világháború elején az amerikai lőszergyártás megszervezésében és felfuttatásában jelentős szerepet töltött be; mint ahogyan arra sincs utalás a filmben, hogy Strauss eredménytelenül küzdött az európai zsidók megmenekülését lehetővé tevő amerikai beutazási könnyítéseikért.

Kossuth az utolsó pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén az országgyűlés teendőiről és az uralkodó elé terjesztendő feliratról szóló beszédében 1848. március 3-án a következőket mondta: "Nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük."

A magyar pénz története, így a magyar forint története is egyúttal a nemzeti szuverenitás, az önrendelkezés története is. 

Az 1946. augusztus 1-én bevezetett forintot már előbb elkezdték nyomtatni

Vajon milyen lehetőségei vannak egy kis országnak nagyhatalmak között kiéleződő helyzetben? Milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, hogy mozgásterét megőrizze? S mikor és mit érdemes és mit lehet egy ilyen helyzetben mondani?

Teleki Pál 1939. július 24-én két levelet is írt Hitler birodalmi kancellárhoz, amelyekben kifejezte, hogy ugyan Magyarország a tengelyhatalmakkal tart, de nemzeti szuverenitását meg akarja őrizni, s Lengyelország elleni háborúban nem fog részt venni. Ezeket a leveleket nem sokkal később a magyar kormány "visszavonta". Amikor azonban Németország szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, mégis ezeknek a leveleknek a szellemében cselekedett a magyar kormány. Hogyan kezdődött az egész? 1939. április 27-én Csáky István magyar külügyminiszter felhívta rá a figyelmet arra, hogy a lengyel–német ellentétek aggasztóak. Ezt a sajtóban egy nyilatkozatában ki is fejezte, s ezzel egy időben utasította Villani római magyar követet, hogy tájékoztassa az ottani német követet: ...fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A közvetve alatt azt a formát értem, hogy német csapatok gyalog vagy járművekkel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erre erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk...” (Kapronczay Károly: Lengyelek és magyarok c. munkájából)

Így jutottunk el 1939 nyaráig. Lássuk tehát a két levelet, és az utána következő, ebben az ügyben keletkezett iratokat! 

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)