Mert mit gondoltok, hány embert fogtak el [a törökök], amikor fegyveresen gyakorta betörtek a magyarok országába, és hurcoltak el a szolgaság, egyszersmind pedig a hitetlenség igájába? (Geórgios Gennadios Scholarios)

A nándorfehérvári diadal ötszázötvenedik évfordulóján görög források alapján idézzük fel az ostrom befejezését és a győztes csata lefolyását. Illő azonban, hogy megemlékezzünk Nándorfehérvár első, 1440. évben lefolyt ostromáról is, hiszen tizenhat évvel később a történelem szinte ismételte magát: a megosztott, viszálykodó országra egy erős török szultán tör, viszont vele szemben egy vitéz férfi sikerrel védi meg az ország kulcsát jelentő erődítményt. "Mikor aztán meghallotta, hogy Magyarország mind összes országlakója belső háborúkban mardosódik, úgy vélekedett, hogy a megoszlott nép nem tud védekezni. Elhatározta ezért, hogy megtámadja Magyarországot és elsősorban Nándorfejérvárat veszi ostrom alá." Amit Thúróczy János ír krónikájában az 1440-es ostrom előtti helyzetről, az kis túlzással 1456-ra is igaz volt. Jóllehet, 1456-ban nem volt polgárháború, de az udvari párt intrikái gátolták Hunyadit, az országgyűlés tehetetlennek bizonyult, és a pápai legátus energiái nagy részét a belső ellentétek elsimítására kellett fordítania.

Hunyadi pécsi lovasszobra (fotó: Köztérkép)

1483-ban Mátyás király és Bajezid szultán békét – valójában fegyverszünetet – kötött egymással. A meghatározott időre szóló szerződéseket általában még a lejárat előtt megújították. A több évtizedre nyúló fegyverszünet a Magyar Királyság és a Török Birodalom között azonban nem jelentett valódi békét: a határ mentén a csetepaték folyamatosan zajlottak, s török bégek állandóan igyekeztek kisebb-nagyobb darabokat a magyar védelmi rendszerből kiharapni. Ne felejtsük el, hogy a török hűbéres „lovagok”, a szpáhik hírt-nevet és további vagyont úgy tudtak szerezni, ha a hűbérbirtokukra kiszabott létszámon túl további fegyvereseket állítottak ki. Ennek költségét az ellenséges terület kirablásából fedezték. S akkor még nem is beszéltünk a hadivállalkozó akindzsi-klánok pusztító tevékenységéről… Így a magyar Délvidék és Szlavónia állandóan pusztult. Hiába győztek egyszer, kétszer, háromszor a magyar végváriak a lesvetésekben, portyákon, párviadalokon, várvédelemben, negyedszer, ötödször és sokadszor is jött a török, és a valószínűségszámítás szerint előbb-utóbb övék lett a diadal. Persze a történelem nem egészen a valószínűségszámítás szerint működik, így néha nagyobb magyar ellentámadások tették helyre az egyensúlyt (ezeket még az öreg Kinizsi kezdte el, egészen Ó-Szerbia belsejébe hatolva), de ezek egyre ritkábbak lettek.

Nándorfehérvár ostroma egy kortárs német kiadványban
(Clemens Jäger: Ehrenspiegel des Hauses Österreich. Buch VII. Augsburg 1559)

1956 nyarán Magyarországon furcsa, szinte várakozásteli hangulat uralkodott. Június utolsó napján Rákosi még éles támadást indított a Petőfi Kör, Nagy Imre és más pártellenzékiek ellen; ugyanakkor országszerte vitakörök alakultak, amelyeket nem a reformkommunista értelmiség határozott meg. Ilyen volt például a Vasvári Kör Szombathelyen; a József Attila Kör Szegeden; a Batsányi Kör Veszprémben és így tovább. Rákosi ámokfutását követően néhány napos szópárbaj bontakozott ki a belgrádi Borba napilap és a Szabad Nép között, majd utána rövidesen jött a derült égből a villámcsapás: Mikojan elvtárs, a nagy túlélő Budapestre érkezett, tarsolyában a Rákosinak szóló selyemzsinórral. Már másnap összeült a párt Központi Vezetősége, ahol meglepődve vették tudomásul Rákosi lemondását és még inkább meglepődtek azon, hogy a szűkebb klikk, a Politikai Bizottság Gerő Ernőt javasolta első titkárnak. Gerőt nem szerették elvtársai, azonban néhány kritikus hang után maga Mikojan emelkedett szólásra. Az összegyűlt elvtársak figyelmébe ajánlotta Gerőt, mire azonnal észbekaptak. Az egyik utána következő felszólaló ezt meg is fogalmazta: „bár én eredetileg ellene akartam szólni". Az ülésen Kádárt másodtitkárrá, vagyis pártvezető-helyettessé választották.

Domján József fametszet-sorozata (részlet, "Béke és Szabadság" illusztrált magazin, 1956. július 18.)

Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.

Pethő Balázs: Nándorfehérvár ostroma (Okostankönyv, nkp.hu)