Magyarország „modernkori” történetét a kiegyezéssel szokták kezdeni. 1867-től idáig immár bő másfél évszázad telt el, ami lehetőséget ad arra, hogy történelmi távlatokból tekintsünk vissza az eltelt időszakokra. Természetesen vannak, akik 1918-tól, a történelmi Magyarország összeroppanásától számítják a modernitás. Azonban politikai, politika-elméleti szempontból mégiscsak egy állandó ívet képez a Monarchia megalapításától egészen a napjainkig tartó időszak. Mégpedig azért mert 1867-tól kezdve van állandóan modern értelemben vett államstruktúra, van olyan egyáltalán, hogy felelős kormányzat. Még akkor is, ha ez a kifejezés néha epikus túlzás, hiszen a kommunista diktatúrában, Rákosi Mátyásék legvadabb éveiben – 1949 és 1953 között – maga a kormányzat is szétesni látszott, és lényegében a dinamikus káosz uralma érvényesült.
A megújult Országház és a Kossuth tér tavasszal (parlement.hu)
A forradalom számonkérése az 1956. december 5-ei páthatározatra épült, amely az ellenforradalmi összeesküvés tételének jegyében kimondta, hogy nem egyszerűen csak ellenforradalom zajlott Magyarországon, hanem az ország külső és belső ellenségeinek összehangolt szervezkedéseként egy összeesküvés állt mindennek a hátterében. Ez az értékelés tette lehetővé, hogy a forradalom mögött felsorakozó minden politikai vonulat, az utcán harcoló szabadságharcosoktól a reformkommunista Nagy Imréig, a legszigorúbb ítélettel számon kérhető legyen. Kádár hatalmának megalapozását erre a vádra építette, amely nagyon sok ember halálát okozta. Az 1956-os események hivatalos átértékelése egészen 1989 elejéig nem történt meg és ez a legnyilvánvalóbban abban fejeződött ki, hogy a kivégzettek tisztességes eltemetését sem engedélyezték.
1989. június 16. Hősök tere