Mostanság nagyobbacska vihart kavart a Magyar Zene Háza megnyitása – „vihar a biliben”, mondhatnánk – no persze nem oly veretesen, mint Budapest főpolgármestere ugyanerről a témáról. Ám szerencsére inkább ideillő mondásunk „a kutya ugat, a karaván halad.” Szóval felépült valami, amit úgy általában a világ négy égtáján hajlamosak a modern építészet egyik – már most, elkészültekor deklarálhatóan – mesterművének tartani. Organikus is, meg minden, megnyalhatná mind a tíz ujját a világ összes zöldje. (Nem a „kis zöld emberkékre” gondolunk à la H. G. Wells, hanem a megélhetési környezetvédőkre.) De nem, helyette siratnak mindenféle kivágott dzsungeleket, mik mellett Brazília esőerdei sápadtak volna irigységükben.

S hogy most miként is vélekedjünk: forduljunk megoldásért borzasztó dilemmánkban ismét a jó öreg történelemhez: elvégre ha már magistra vitae, hát segítsen is eligazodnunk ebben a fene nagy összevisszaságban!

Az új épület az esti fényekben (magyarzenehaza.com)