A nemzeti liberalizmus a 20. század elejére válságba került. Egyrészt nem volt képes megfelelő válaszokat adni az újonnan megjelenő problémákra, illetve a politikai életbe „berobbant” szereplők új, alapvető fontosságú kérdéseire. Ebből következően a liberalizmusnak nemcsak a válaszai, de az előfeltevései is megkérdőjeleződtek. A változás iránti igény szinte a levegőben lógott, de a magyar elit a változástól a Szent István-i Magyarország létét féltette. Ez a válság még jobbára nem a politikai-, hanem a kulturális térben jelentkezett. Korának talán legnagyobb formátumú politikusaként Tisza István ezt pontosan érzékelte, fel akarta venni a kesztyűt a hazai progresszióval szellemi síkon. Tisza rájött, hogy ignorálni vagy egyszerűen csak megbélyegezni az új, szélsőséges eszméket nem elégséges: vitatkozni, érvelni, csatázni kell.