Szabó Ákos
Szabó Ákos

történész

Amikor visszatértek a hegyek

Az 1940-es 2. bécsi döntés során az anyaországhoz visszakerült Észak-Erdély, Székelyföld, illetőleg a Partium nagy része. Valóságos örömmámorban úszott a megcsonkított ország lakossága, sokan az isteni igazságosságot láttak a történelmi aktusban, amely következtében Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely is visszatért.

A 20. századot a magyarság óriási veszteségekkel fejezte be. A vesztes „nagy háború”, az igazságtalan trianoni diktátum, a nyilasterror, a Rákosi-rendszer, a kádári megtorlás, és kommunista asszisztálással lezajlott rablóprivatizáció, mind mély sebet hagytak az ország lelkében. A legnagyobb tragédia azonban 1920. júniusában érte a magyarságot, amikor az ezer éves Magyar Királyságnak vetett véget a Párizs mellett aláírt igaztalan békediktátum. Az Erdélyre ácsingózó Románia, az új állam(ok), Csehszlovákia, Jugoszlávia valamint Ausztria egyaránt kapott magyar területeket.

A bevonulás pillanatai (mult-kor)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Román-magyar közös királyság?

Volt egyszer egy román javaslat egy közös román-magyar királyságról. Vajon mi volt ez? Megbékélési javaslat vagy dörzsölt ötlet a maradék Magyarország lenyelésére? A Huszárvágás blog megállapodott a "Napról napra Trianon" szerzőivel, hogy havonta egy kiemelt, általában nem-közismert bejegyzést közlünk a kronológiából. Ezúttal a román-magyar perszonálunió javaslatát adjuk közre.

Kevesen tudják, hogy a történet egyik főszereplője, aki 1919. augusztus 11-én felszólítást kapott a románoktól a román-magyar közös királyság megvalósítására, rövid ideig Horthy Miklós előtt is Magyarország kormányzója volt. A magyar Habsburg-ág fejéről, József Ágost főhercegről van szó. De hogy került ide a Romániával való perszonálunió?

Román katonák Budapesten, az Országháznál (MTI)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Tömegmészárlás: románok Hódmezővásárhelyen

A Huszárvágás blogon a "Napról-napra Trianon" című kronológia alapján havonta egy kiemelt eseményt közlünk a blogon. Júliusi elmaradásunkat ezúton pótoljuk: a hódmezővásárhelyi tömegmészárlás tragikus eseményeit elevenítjük fel.

A román királyi hadsereg, miután 1918 november-december folyamán megszállta a történelmi Erdélyt, északkelet felé terjeszkedett. Zilah városánál a szinte spontán magyar ellentámadást nem sikerült tartós sikerré tenni, mivel a központi, budapesti baloldali kormányzat mindennel törődött, csak a honvédelemmel nem. Azonban a történelmi belső határt a román erők nyugati irányban egészen 1919. április közepéig nem lépték át. A csucsai szorosban állomásozó Székely Hadosztály április 15-én kétségbeesett megelőző támadással próbálkozott, de a román túlerő már másnap visszaszorította őket. A román előretörés az egész vonalon kibontakozott. Április 20-ára elfoglalták a hegyek innenső lábainál fekvő nagyvárososkat: Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot. Aradot a francia gyarmati haderő szállta meg, hogy a szerbek és a románok közötti konfliktust megelőzze, s oda csak május 17-én vonulnak be a románok. Csakhogy arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a "vörös magyarok" ellen, az egész Tiszántúlt is birtokba vették.

I.Ferdinánd román király szemlét tart a csapatai fölött Békéscsabán (Wikimedia)


Grób László
Grób László

kiadóvezető

Főhajtás egy "renegát" előtt - Moldován Gergely emlékezete

„Ami ma lehetetlennek látszik, az holnap lehetségessé válik, s holnapután megvalósul”. A magyar állameszme hűséges szolgája vagy egyúttal megátalkodott román nacionalista? A magyar politikát és a román népet és törekvéseket őszintén kritizáló értelmiségi, akit sajátjai megbélyegeztek? A magyar-román együttélés híve, Moldován Gergely és Grigore Moldovan, aki szolgált a „magyaroknak, hogy fajának hasznára váljon”.

Egy korábbi blogbejegyzésben szó volt a nagybecskereki Történeti-, Nép- és Földrajzi Könyvtár sorozatáról. Úgy tűnik, gazdagabb téma-lelőhelyet nyújt, mint első pillantásra vélni lehetett – újabb kiaknázásra váró telérek bukkannak fel... ugyan csak az emlékezet homályából, de hátha elővarázsolódik valami innen, a feledésnek mélységesen mély kútjából. Mert ha jobban meggondoljuk, az egész történettudomány nem más, mint az emlékezet megmentése: amire még emlékezünk, az létezik, él és velünk van, elkísér földi utunkon. Amit és akit elhagyunk, s belepi a felejtés sötét pora, az megszűnik, az szinte már olyan, mintha meg sem történt volna, akármennyire is fontos és meghatározó volt annak idején, mint esemény, vagy hatalmas és emberszázezrek sorsáról határozó, mint uralkodó – eltűnik, névtelenül és emléktelenül, mint a legnyomorultabb alattvalója. S mivel mi kicsik vagyunk és esendőek, nem építhetünk Tadzs Mahalt az emlékeinknek, csupán gondolatban és néhány soros írásokban őrizzük őket.

A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem