A 20. századot a magyarság óriási veszteségekkel fejezte be. A vesztes „nagy háború”, az igazságtalan trianoni diktátum, a nyilasterror, a Rákosi-rendszer, a kádári megtorlás, és kommunista asszisztálással lezajlott rablóprivatizáció, mind mély sebet hagytak az ország lelkében. A legnagyobb tragédia azonban 1920. júniusában érte a magyarságot, amikor az ezer éves Magyar Királyságnak vetett véget a Párizs mellett aláírt igaztalan békediktátum. Az Erdélyre ácsingózó Románia, az új állam(ok), Csehszlovákia, Jugoszlávia valamint Ausztria egyaránt kapott magyar területeket.

A bevonulás pillanatai (mult-kor)

Kevesen tudják, hogy a történet egyik főszereplője, aki 1919. augusztus 11-én felszólítást kapott a románoktól a román-magyar közös királyság megvalósítására, rövid ideig Horthy Miklós előtt is Magyarország kormányzója volt. A magyar Habsburg-ág fejéről, József Ágost főhercegről van szó. De hogy került ide a Romániával való perszonálunió?

Román katonák Budapesten, az Országháznál (MTI)

A román királyi hadsereg, miután 1918 november-december folyamán megszállta a történelmi Erdélyt, északkelet felé terjeszkedett. Zilah városánál a szinte spontán magyar ellentámadást nem sikerült tartós sikerré tenni, mivel a központi, budapesti baloldali kormányzat mindennel törődött, csak a honvédelemmel nem. Azonban a történelmi belső határt a román erők nyugati irányban egészen 1919. április közepéig nem lépték át. A csucsai szorosban állomásozó Székely Hadosztály április 15-én kétségbeesett megelőző támadással próbálkozott, de a román túlerő már másnap visszaszorította őket. A román előretörés az egész vonalon kibontakozott. Április 20-ára elfoglalták a hegyek innenső lábainál fekvő nagyvárososkat: Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot. Aradot a francia gyarmati haderő szállta meg, hogy a szerbek és a románok közötti konfliktust megelőzze, s oda csak május 17-én vonulnak be a románok. Csakhogy arra hivatkozva, hogy a Tisza természetes, könnyen védhető akadályt képez a "vörös magyarok" ellen, az egész Tiszántúlt is birtokba vették.

I.Ferdinánd román király szemlét tart a csapatai fölött Békéscsabán (Wikimedia)

Egy korábbi blogbejegyzésben szó volt a nagybecskereki Történeti-, Nép- és Földrajzi Könyvtár sorozatáról. Úgy tűnik, gazdagabb téma-lelőhelyet nyújt, mint első pillantásra vélni lehetett – újabb kiaknázásra váró telérek bukkannak fel... ugyan csak az emlékezet homályából, de hátha elővarázsolódik valami innen, a feledésnek mélységesen mély kútjából. Mert ha jobban meggondoljuk, az egész történettudomány nem más, mint az emlékezet megmentése: amire még emlékezünk, az létezik, él és velünk van, elkísér földi utunkon. Amit és akit elhagyunk, s belepi a felejtés sötét pora, az megszűnik, az szinte már olyan, mintha meg sem történt volna, akármennyire is fontos és meghatározó volt annak idején, mint esemény, vagy hatalmas és emberszázezrek sorsáról határozó, mint uralkodó – eltűnik, névtelenül és emléktelenül, mint a legnyomorultabb alattvalója. S mivel mi kicsik vagyunk és esendőek, nem építhetünk Tadzs Mahalt az emlékeinknek, csupán gondolatban és néhány soros írásokban őrizzük őket.

A kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem