Ismerjük a viccet, amiben Lenin elvtárs visszaadja a labdát a gyerekeknek, pedig közéjük is lövethetett volna? Sajnos ez a kommunizmus hideg világában nem is vicc volt, hanem véresen komoly valóság. De Gorbacsov nem lövetett. S különösen nem lövetett nálunk, Közép-Európában. Nem felejtjük el!
Két évvel ezelőtt készült el a „Gorbacsov. Mennyország” című lett-cseh dokumentumfilm. A filmben Mihail Szergejevics kitért a kényes kérdésekre adandó válaszok elől, viszont szívesen énekelt ukrán nótákat. Hiszen édesanyja ukrán volt. Neki köszönheti a Mihail nevet is: eredetileg Viktornak nevezték el, de édesanyja mélyen vallásos lévén, titokban megkereszteltette. A „Győző” (győztes) nevet lecserélni, úgy tűnik, politikai szempontból nem volt jó előjel. Visszatérve az említett filmre, egyik nagy oroszos újságírónk így írt a filmben szereplő Gorbacsovról: „Tökéletesen megértem, hogy miért nem akar beszélni a Szovjetunió széthullásában játszott szerepéről, a felelősség kérdéséről. Vagy ha valamit mégis kipréselnek belőle, akkor miért emeli fel a hangját. Akaratlanul is történelmet írt, ezért aztán magyarázkodni nem akar. Ehhez nincs kedve, és méltatlannak is érzi. Úgy érzi, hogy a szabadság előtt nyitotta meg az utat, a világ azonban ezt nem becsüli meg. Fáj neki, hogy a saját népe mára megveti, lesajnálja, akik pedig minden áron piedesztálra emelnék, azokat sokszor az oroszellenesség motiválja. Akiket szeretne, azok nem szeretik, akik pedig dicsőítik, azokat ő nem igazán becsüli. Mert szovjet/orosz maradt, és valójában esze ágában nem volt lerombolni a birodalmat. Csak úgy sikerült, és erről jobbnak látja hallgatni”
"Előre elvtársak!" (Behrendt, 1985)
