Nyolcvan évvel ezelőtt már javában törtek előre a tengelyhatalmi szövetség csapatai a Szovjetunió területén. A végeredmény és néhány sarokpont kivételével azóta is vita van. A történelemtudomány és a történetírás, az ideológia és az emlékezetpolitika szempontjai egyaránt befolyásolják, hogy ki milyen álláspontot foglal el. Az alábbiakban az általam a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv-részleteket próbálom tételesen összefoglalni, természetesen a mi magyar szemszögünkből.

Német katonák a Barbarossa hadművelet idején (Brittanica)

Ha meg akarjuk személyesíteni a klasszikus kommunizmus sírásóit, két történelmi alak biztosan szóba jön: Ronald Reagan és Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Reagan elnökről szó esett egy korábbi blogbejegyzésben, ahol Máthé Áron ezt írta: „Reaganben az a meggyőződés alakult ki, hogy az, hogy túlélte a merényletet, az isteni kegyelem megnyilvánulása, és mégpedig azért, mert az Isten valamilyen nagy célra akarja az ő életét felhasználni.” Mennyivel erősebben igaz ez Szolzsenyicinre: nem csoda, egy orosz léleknél nem kell sokat kutakodni némi messianizmus után. Többször leírta például, hogy egy percig sem kételkedett frontkatonaként az orosz győzelemben – ez 1941 végén, ’42-ben azért nagy szó volt! Vagy utána, mikor rákkal operálták 1952-ben (!!!) a Gulágon (a források szerint egy magyar orvos), s túlélte! (Kilencven éves korában halt meg, 2008-ban.) Biztos volt benne, hogy élnie kell, mert feladata van: íróvá kell válnia és meg kell írnia „az igazságot”.

"Ne élj hazugságban!" - monumentális művészi Szolzsenyicin-graffiti Tver városában (Wikimedia)