Vajon milyen lehetőségei vannak egy kis országnak nagyhatalmak között kiéleződő helyzetben? Milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, hogy mozgásterét megőrizze? S mikor és mit érdemes és mit lehet egy ilyen helyzetben mondani?

Teleki Pál 1939. július 24-én két levelet is írt Hitler birodalmi kancellárhoz, amelyekben kifejezte, hogy ugyan Magyarország a tengelyhatalmakkal tart, de nemzeti szuverenitását meg akarja őrizni, s Lengyelország elleni háborúban nem fog részt venni. Ezeket a leveleket nem sokkal később a magyar kormány "visszavonta". Amikor azonban Németország szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, mégis ezeknek a leveleknek a szellemében cselekedett a magyar kormány. Hogyan kezdődött az egész? 1939. április 27-én Csáky István magyar külügyminiszter felhívta rá a figyelmet arra, hogy a lengyel–német ellentétek aggasztóak. Ezt a sajtóban egy nyilatkozatában ki is fejezte, s ezzel egy időben utasította Villani római magyar követet, hogy tájékoztassa az ottani német követet: ...fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A közvetve alatt azt a formát értem, hogy német csapatok gyalog vagy járművekkel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erre erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk...” (Kapronczay Károly: Lengyelek és magyarok c. munkájából)

Így jutottunk el 1939 nyaráig. Lássuk tehát a két levelet, és az utána következő, ebben az ügyben keletkezett iratokat! 

A sorozat első két részében (itt és itt) a Jugoszlávia és Magyarország helyzetét vizsgáltuk. A mind a két államnál felmerülő azonos dilemma (az ország megóvása a háborútól a német érdekszférán belül vagy ellenszegülés, üres brit ígérettekkel a háttérben) ugyanakkor stratégiai különbséget is jelentett. Hiszen Magyarország német támogatással tört ki a trianoni koncepciós per életfogytigot jelentő ítéletéből, míg Jugoszlávia annak köszönhette létét, hogy Németországot az előző háborúban legyőzték.

Az első és legnagyobb dilemma tehát a német hatalmi igény volt, amely az egész térségre rávetítette sötét árnyékát.

A második dilemmát a Szovjetunió jelentette. Ebben az esetben a magyar kormányzat megpróbált tétován az előbbi hasonlat szellemében oda menni, ahol a „labda lesz”. Teleki és köre – maga Bethlen is! – megpróbált a Szovjetunió felé nyitni, sőt, fegyvervásárlás is szóba került.

A 12. gyalogdandár április 12-én egy délvidéki településre vonul be (ArsMilitaria.hu)

1939 szeptembere és 1941 áprilisa között a magyar kormányzat sikeresen tartotta távol az országot a háborútól és a háborút is az országtól. Április 6-án a kora esti órákban azonban megszólaltak a szirénák Budapesten egy jugoszláv bombázógép berepülése miatt. A hazai légoltalom nyilvántartásában ez az esemény 1. sorszámot kapott. A világháborús évek minden további légiriadóját a fővárosban ettől az időponttól számították. Írásunk első részében (itt) a 80 évvel ezelőtti jugoszláviai válság hátterével foglalkoztunk. A második részben a magyar dilemmákat próbáljuk meg körüljárni.

Az első és legfontosabb dilemma nem az úgynevezett örök barátsági szerződés volt. Pontosabban nem is teljesen az, hogy ezt Magyarország „megszegi", hanem az, hogy hogyan lépjen be úgy a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe az ország, hogy azt a britek felé el lehessen adni.  A magyar kormányfő, Teleki Pál számára ugyanis hamarosan kiderült, hogy Magyarország egyszerűen nem maradhat ki a Jugoszlávia elleni háborúból, mert akkor az ország létét teszik kockára a németekkel szemben."Ha az ország nem paríroz, a németek először Magyarországot rohanják le, előbb és csúnyábban" - írta Teleki Apor Gábor szentszéki követnek.

A jugoszláv puccs utáni németellenes tüntetés Belgrádban 1941. március 27-én (Wikimedia)

1921 tavaszán a magyar belpolitikát megbénító, éles csatározásokat kiváltó ügy volt a királykérdés. A politikai elit egy jelentős része legitimista volt, vagyis a Habsburg-ház restaurációját szorgalmazta. Nem voltak kevesen ugyanakkor a szabad királyválasztók sem, akik szerint a nemzetre szállt vissza a királyválasztás joga. A harmadik tekintélyes csoportot azok alkották, akik a kérdést nem tartották időszerűnek, s később kívánták rendezni azt (a republikánusok vagy már külföldön, vagy csendben voltak). A legitimisták a Habsburgok uralmát annak ellenére akarták visszaállítani, hogy a nagyhatalmak 1920 elején világosan kimondták, nem fogadják el a restaurációt, ugyanis az „alapjaiban fenyegetné a békét”. És a magyarok ellen szüntelenül ármánykodó csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is felhívta a figyelmet egy 1921. január 27-én elmondott parlamenti beszédében arra, hogy Károly esetleges visszatérésére háborús okot fog szolgáltatni az épp ekkor formálódó kisantant részére.

IV. Károly magyar király (I.Károly osztrák császár). Ismeretlen festő műve.