1686. szeptember 2-án, közel másfélszáz év után Buda, a magyar főváros ismét keresztény kézben volt. A mai napig viták tárgya az elsőség kérdése. Mítoszrombolóink sietnek kijelenteni, hogy az ismert hős, Petneházy Dávid semmiképpen sem lehetett az, mások pedig "köpönyegforgatónak" titulálják Petneházy ezredest. Hasonlít - igaz, csak távolról - az ügy a Dugovics Titusz kérdéshez. A tudálékos pedantéria hívei sietnek kijelenteni, hogy Dugovics nem is létezett. Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy akár létezhetett is. Amennyi hősies, önfeláldozó, szinte emberfeletti cselekedetet ott megcsináltak a mieink, azok közé bizony elfér egy Dugovics Titusz is. Nem így hívták? Nem érdekes. Létezése nemzeti mitológiánk része, onnan kiszedni káros és fölösleges. Egy Dugovics léte vagy nem léte nem változtat érdemben az ostrom tényszerűségén, mindössze egy legendás alakkal gazdagítja a történetet. Valahogy így vagyunk Petneházy Dáviddal is, igaz, az ő esetében sokkal több a ráutaló jel, hogy ott lehetett a rohamban, s talán az első is volt a várfalon. Vagy legalábbis az egyik első, amennyire ezt egy ilyen forgatagban egyáltalán meg lehet állapítani.

Abdurrahman, az utolsó budai pasa holtteste Benczúr híres festményén.

1483-ban Mátyás király és Bajezid szultán békét – valójában fegyverszünetet – kötött egymással. A meghatározott időre szóló szerződéseket általában még a lejárat előtt megújították. A több évtizedre nyúló fegyverszünet a Magyar Királyság és a Török Birodalom között azonban nem jelentett valódi békét: a határ mentén a csetepaték folyamatosan zajlottak, s török bégek állandóan igyekeztek kisebb-nagyobb darabokat a magyar védelmi rendszerből kiharapni. Ne felejtsük el, hogy a török hűbéres „lovagok”, a szpáhik hírt-nevet és további vagyont úgy tudtak szerezni, ha a hűbérbirtokukra kiszabott létszámon túl további fegyvereseket állítottak ki. Ennek költségét az ellenséges terület kirablásából fedezték. S akkor még nem is beszéltünk a hadivállalkozó akindzsi-klánok pusztító tevékenységéről… Így a magyar Délvidék és Szlavónia állandóan pusztult. Hiába győztek egyszer, kétszer, háromszor a magyar végváriak a lesvetésekben, portyákon, párviadalokon, várvédelemben, negyedszer, ötödször és sokadszor is jött a török, és a valószínűségszámítás szerint előbb-utóbb övék lett a diadal. Néha nagyobb magyar ellentámadások tették helyre az egyensúlyt (ezeket még az öreg Kinizsi kezdte el, egészen Ó-Szerbia belsejébe hatolva), de ezek egyre ritkábbak lettek.

Nándorfehérvár ostroma egy kortárs német kiadványban
(Clemens Jäger: Ehrenspiegel des Hauses Österreich. Buch VII. Augsburg 1559)

Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.

Pethő Balázs: Nándorfehérvár ostroma (Okostankönyv, nkp.hu)

Az általános iskolában és a középiskolában is általában úgy tanuljuk, hogy a Jagelló Ulászló és a Hunyadi János által 1443 őszétől 1444 elejéig vezetett „hosszú hadjárat” sikere után Murád szultán megalázkodott, és a magyar-lengyel perszonálunió felé rendkívül kedvező békeajánlatot tett. 10 évre béke, százezer arany hadisarc, 25 ezer fős török segédcsapat ha egy harmadik fél támadja meg Ulászló király országait. Az is a tananyag része, hogy a pápai követ bíztatására a király – sőt, egyesek tudni vélik, hogy az egész magyar országgyűlés – kétkulacsos politikát űzött. Amikor a Drinápolyban (Edirne) a magyar-lengyel megbízottak által aláírt békét két török főúr meghozta, hogy a király is esküdjön meg rá, addigra a király már meg is esküdött, de nem a békére, hanem arra, hogy újra háborúba indul a török ellen. Ilyenképpen a várnai csatába torkolló hadjárat szerencsétlen, rosszul előkészített műveletként, már-már igazságos büntetésként tüntethető fel. A „minek ment oda” cinikus, flasztergőgöt sugárzó elbeszélésmódja helyett azonban néhány kiegészítő adatot vizsgáljunk meg, mielőtt pálcát törnénk Hunyadi és Ulászló felett!

I. Ulászló király címere