Az oszmánok augusztus 29-ét, nagy mohácsi diadaluk napját "szerencsenapnak" tartották. Egy ízben azonban nem hozott nekik szerencsét ez a nap: 1532-ben, Kőszeg alól ekkor vonultak el, befejezve a sikertelen ostromot és hadjáratot. Kőszeg sikeres védelme elválaszthatatlan Jurisics Miklós nevétől. Jurisics Miklós 1490-ben, Mátyás halálának évében született az Adriai-tenger partján levő Zengg (Senj) városában. Édesapja Zengg várkapitánya volt, és maga is a katonáskodást választotta életpályának.
Jurisics Miklós (Ehrenreich Sándor Ádám XIX.századi rézmetszete, OSZK Régi Nyomtatványok Tára)
"Száz esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!" - énekelték előadóink Csík János vezetésével a trianoni békediktátum centenáriumán. Nos, a nemzeti összetartozás éve talán valamit orvosolt a szétszakítottságból, de azért fel szokott merülni a kérdés: lehetett-e volna másképpen? Mi lett volna, ha? Mai bejegyzésünkben azonban nem egy klasszikus "mi lett volna, ha" eseménysort vizsgálunk meg, hanem egy párhuzamos - vagy párhuzamosnak vélt - példát fogunk feleleveníteni.
Musztafa Kemál, az Atatürk
A történelem tele van mindenféle típusú mítoszokkal/legendákkal/hiedelmekkel – ha a jelenre alkalmazzuk, akkor általában összeesküvéselméletnek nevezzük. De maradjunk a múltnál: a közvetlenül Mohács előtti időszak egyik legendája a törökök megegyezési ajánlata. 1520-ban trónra lép Szulejmán szultán, s nem kevés ambícióval lát az uralkodáshoz. Állítólag megüzente a magyar uralkodónak – a kiskorú II. Lajosnak – és a magyar főembereknek, hogy ő Bécset szeretné, a magyarokkal semmi baja, engedjék át és akkor megkíméli országukat. Cifrább változatban a török rokonnak tart(ott) minket – mint szegről-végre türk népet –, így akár még szövetségről is szó lehetett volna. Pontos dokumentáció máig nem került elő erről, egy-két korabeli beszámoló, követjelentés, ilyesmik pedzegetik a dolgot. De mi most játsszunk el a gondolattal, hogy Szulejmán ajánlata tényleg megtörtént, és a magyar urak belementek!
Szulejmán és Szapolyai János, török miniatúra
1686. szeptember 2-án, közel másfélszáz év után Buda, a magyar főváros ismét keresztény kézben volt. A mai napig viták tárgya az elsőség kérdése. Mítoszrombolóink sietnek kijelenteni, hogy az ismert hős, Petneházy Dávid semmiképpen sem lehetett az, mások pedig "köpönyegforgatónak" titulálják Petneházy ezredest. Hasonlít - igaz, csak távolról - az ügy a Dugovics Titusz kérdéshez. A tudálékos pedantéria hívei sietnek kijelenteni, hogy Dugovics nem is létezett. Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy akár létezhetett is. Amennyi hősies, önfeláldozó, szinte emberfeletti cselekedetet ott megcsináltak a mieink, azok közé bizony elfér egy Dugovics Titusz is. Nem így hívták? Nem érdekes. Létezése nemzeti mitológiánk része, onnan kiszedni káros és fölösleges. Egy Dugovics léte vagy nem léte nem változtat érdemben az ostrom tényszerűségén, mindössze egy legendás alakkal gazdagítja a történetet. Valahogy így vagyunk Petneházy Dáviddal is, igaz, az ő esetében sokkal több a ráutaló jel, hogy ott lehetett a rohamban, s talán az első is volt a várfalon. Vagy legalábbis az egyik első, amennyire ezt egy ilyen forgatagban egyáltalán meg lehet állapítani.
Abdurrahman, az utolsó budai pasa holtteste Benczúr híres festményén.