Grób László
Grób László

kiadóvezető

Mi lett volna, ha...? Ha a Hunyadiak után Magyarország nem bástya hanem rés?

"Mohács helyett" avagy korlátozott együttműködés a törökkel. Mostani "alternatív történelmet" vázoló írásunkban a törökkel való együttműködés hajdani lehetőségét vizsgáljuk meg.

A történelem tele van mindenféle típusú mítoszokkal/legendákkal/hiedelmekkel – ha a jelenre alkalmazzuk, akkor általában összeesküvéselméletnek nevezzük. De maradjunk a múltnál: a közvetlenül Mohács előtti időszak egyik legendája a törökök megegyezési ajánlata. 1520-ban trónra lép Szulejmán szultán, s nem kevés ambícióval lát az uralkodáshoz. Állítólag megüzente a magyar uralkodónak – a kiskorú II. Lajosnak – és a magyar főembereknek, hogy ő Bécset szeretné, a magyarokkal semmi baja, engedjék át és akkor megkíméli országukat. Cifrább változatban a török rokonnak tart(ott) minket – mint szegről-végre türk népet –, így akár még szövetségről is szó lehetett volna. Pontos dokumentáció máig nem került elő erről, egy-két korabeli beszámoló, követjelentés, ilyesmik pedzegetik a dolgot. De mi most játsszunk el a gondolattal, hogy Szulejmán ajánlata tényleg megtörtént, és a magyar urak belementek!

Szulejmán és Szapolyai János, török miniatúra


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Kik voltak az elsők Budavár falain?

"A herczeg utolsó ostromot akart, három felől való támadást rendelt el, amit a városból emberül fogadtak, és egynéhány ízben visszavágták a németet. Ez látva Petneházy híres vitéz ember, a magyar hajdúsággal megindult, és a török nem állhatott neki ellen. Legelsőnek a magyarokkal a kőfalakra felment és behatolt a városba. Ezt a vitézi bátorságot látva a német tábornokok azt mondták: ez a Petneházy nem is ember, hanem oroszlán!" (Cserei Mihály krónikája)

1686. szeptember 2-án, közel másfélszáz év után Buda, a magyar főváros ismét keresztény kézben volt. A mai napig viták tárgya az elsőség kérdése. Mítoszrombolóink sietnek kijelenteni, hogy az ismert hős, Petneházy Dávid semmiképpen sem lehetett az, mások pedig "köpönyegforgatónak" titulálják Petneházy ezredest. Hasonlít - igaz, csak távolról - az ügy a Dugovics Titusz kérdéshez. A tudálékos pedantéria hívei sietnek kijelenteni, hogy Dugovics nem is létezett. Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy akár létezhetett is. Amennyi hősies, önfeláldozó, szinte emberfeletti cselekedetet ott megcsináltak a mieink, azok közé bizony elfér egy Dugovics Titusz is. Nem így hívták? Nem érdekes. Létezése nemzeti mitológiánk része, onnan kiszedni káros és fölösleges. Egy Dugovics léte vagy nem léte nem változtat érdemben az ostrom tényszerűségén, mindössze egy legendás alakkal gazdagítja a történetet. Valahogy így vagyunk Petneházy Dáviddal is, igaz, az ő esetében sokkal több a ráutaló jel, hogy ott lehetett a rohamban, s talán az első is volt a várfalon. Vagy legalábbis az egyik első, amennyire ezt egy ilyen forgatagban egyáltalán meg lehet állapítani.

Abdurrahman, az utolsó budai pasa holtteste Benczúr híres festményén.


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Hétszázan hetvenezer ellen - 500 évvel ezelőtt foglalta el a török Nándorfehérvárat

A politikai szerencsétlenkedés katonailag megnyerhető helyzeteket már számtalan alkalommal változtatott rettenetes vereségekké. Hogy csak a jelen kor nagy szuperhatalmára gondoljunk, ilyen volt Vietnám, s ilyen volt most Afganisztán. Sajnos ilyen esetek a magyar történelemben is előfordultak. Félezer évvel ezelőtt ezen a napon esett el Nándorfehérvár, az ország kulcsa.

1483-ban Mátyás király és Bajezid szultán békét – valójában fegyverszünetet – kötött egymással. A meghatározott időre szóló szerződéseket általában még a lejárat előtt megújították. A több évtizedre nyúló fegyverszünet a Magyar Királyság és a Török Birodalom között azonban nem jelentett valódi békét: a határ mentén a csetepaték folyamatosan zajlottak, s török bégek állandóan igyekeztek kisebb-nagyobb darabokat a magyar védelmi rendszerből kiharapni. Ne felejtsük el, hogy a török hűbéres „lovagok”, a szpáhik hírt-nevet és további vagyont úgy tudtak szerezni, ha a hűbérbirtokukra kiszabott létszámon túl további fegyvereseket állítottak ki. Ennek költségét az ellenséges terület kirablásából fedezték. S akkor még nem is beszéltünk a hadivállalkozó akindzsi-klánok pusztító tevékenységéről… Így a magyar Délvidék és Szlavónia állandóan pusztult. Hiába győztek egyszer, kétszer, háromszor a magyar végváriak a lesvetésekben, portyákon, párviadalokon, várvédelemben, negyedszer, ötödször és sokadszor is jött a török, és a valószínűségszámítás szerint előbb-utóbb övék lett a diadal. Persze a történelem nem egészen a valószínűségszámítás szerint működik, így néha nagyobb magyar ellentámadások tették helyre az egyensúlyt (ezeket még az öreg Kinizsi kezdte el, egészen Ó-Szerbia belsejébe hatolva), de ezek egyre ritkábbak lettek.

Nándorfehérvár ostroma egy kortárs német kiadványban
(Clemens Jäger: Ehrenspiegel des Hauses Österreich. Buch VII. Augsburg 1559)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Mi lett volna, ha...? Ha nem győz Hunyadi Nándorfehérvárnál?

A nándorfehérvári csata történetét jól ismerjük. Közismert az a megállapítás is, hogy Hunyadi győzelme 70 évnyi haladékot adott Magyarországnak. De mi lett volna, ha nem győz a magyar haderő?

Az elmúlt 500 évünk történelme alapján általában amikor a „mi lett volna, ha?” kérdés felmerül, akkor az események jobb kimenetelét hiányoljuk. Vagyis azon gondolkozunk – ábrándozunk – hogy hol rontottuk el, hogy hol csinálhattuk volna jobban, vagy éppen hol esküdtek össze a körülmények ellenünk. Sokszor vagyunk elégedetlenek nagyjaink viselkedésével, vagy éppen úgy általában a magyarság összeteljesítményével. Hiszen, ahogyan mondani szokás, senki nem számít a spanyol inkvizícióra.

Pethő Balázs: Nándorfehérvár ostroma (Okostankönyv, nkp.hu)