1918. szeptember 14. A balkáni francia-szerb offenzíva kezdetén az Adriától, az albániai Vlorától Kelet-Trákiáig mintegy 470 ezer katona néz szembe, a támadás pillanatában lényegében csupán a bolgár hadsereggel, összesen 350 ezer Központi hatalmi katonával. A nyugati technikai fölény, a friss görög csapatok természetesen nagy előnyt jelentenek amikor a szaloniki bázis térségéből az Entente megindítja az offenzívát. Másnap, 15-én át is törik a bolgár arcvonalat, a hónap végére pedig összeomlik a balkáni front. A bolgár hadsereg mellett a 11. német hadsereg is megadja magát, 77 ezer fogoly és ötszáz tüzérségi löveg kerül az antant birtokába. A végletesen kimerült Bulgária szeptember 25-én fegyverszünetet kér, majd 29-én kapitulál. Ekkorra az antant hadereje már Szkopjénél jár. „Ezzel a balkáni arcvonal tarthatatlan lett”, – írja a bolgár összeomlásról Horthy Miklós. (Horthy 1990: 109. o.)

Jugoszláv bélyeg a szaloniki front áttörésének- , és az antant győzelmének emlékére (Veljko Stanojević 1976, Wikimedia)

Mert mit gondoltok, hány embert fogtak el [a törökök], amikor fegyveresen gyakorta betörtek a magyarok országába, és hurcoltak el a szolgaság, egyszersmind pedig a hitetlenség igájába? (Geórgios Gennadios Scholarios)

A nándorfehérvári diadal ötszázötvenedik évfordulóján görög források alapján idézzük fel az ostrom befejezését és a győztes csata lefolyását. Illő azonban, hogy megemlékezzünk Nándorfehérvár első, 1440. évben lefolyt ostromáról is, hiszen tizenhat évvel később a történelem szinte ismételte magát: a megosztott, viszálykodó országra egy erős török szultán tör, viszont vele szemben egy vitéz férfi sikerrel védi meg az ország kulcsát jelentő erődítményt. "Mikor aztán meghallotta, hogy Magyarország mind összes országlakója belső háborúkban mardosódik, úgy vélekedett, hogy a megoszlott nép nem tud védekezni. Elhatározta ezért, hogy megtámadja Magyarországot és elsősorban Nándorfejérvárat veszi ostrom alá." Amit Thúróczy János ír krónikájában az 1440-es ostrom előtti helyzetről, az kis túlzással 1456-ra is igaz volt. Jóllehet, 1456-ban nem volt polgárháború, de az udvari párt intrikái gátolták Hunyadit, az országgyűlés tehetetlennek bizonyult, és a pápai legátus energiái nagy részét a belső ellentétek elsimítására kellett fordítania.

Hunyadi pécsi lovasszobra (fotó: Köztérkép)

570 évvel ezelőtt, 1453. május 29-én a törökök elfoglalták Konstantinápolyt. A hatalmas keresztény templom-, a Hagia Sophia tetejére félhold került,  „Bizánc” ezer éve véget ért, szoktuk mondani. Persze ezt, hogy „Bizánc” az ottaniak nem használták, magukat „rómaiaknak” nevezték. Rhómaiosz – nem volt véletlen tehát a török tartomány neve: „Rumélia” , s nem volt véletlen az egykori „Rúmi Szultanátus” elnevezése sem.

Fausto Zonaro: II.Mehmed szultán Konstantinápoly felé közeledik a csapataival. A kép jobb oldalán megfigyelhető az óriási ágyú, amelyet az erdélyi származású Orbán mester öntött.

„Bizánc” tulajdonképpen akkor jött létre, amikor Nagy Theodosius római császár Kr.u. 395-ben újra kettéválasztotta a birodalmat. Ez egyébként nem volt újdonság: hiszen annyi barbár betöréssel kellett megbirkózni, hogy a korábbiakban is sor került a hatalommegosztásra, hogy egy-egy nagyobb birodalomrész teljhatalmú ura gyorsabban tudjon válaszolni a felmerülő kihívásokra. Maga Konstantinápoly is így született: Nagy Konstantin, a kereszténységet felvevő római császár alapította a korábbi, jelentéktelenségében már vagy ezer éve létező Byzantion helyén, önmagáról elnevezve (Constantinopolis – Konstantin városa). A fővároshoz intézmények is dukáltak: így például itt is létrejött egy külön szenátus, a római mintájára, és a többi névlegesen még létező római intézményt is átplántálták. A római világ „kétfejűsége” nem volt tehát meglepő a kortársak számára.

"Száz esztendő nem a világ, éljen a magyar szabadság!" - énekelték előadóink Csík János vezetésével a trianoni békediktátum centenáriumán. Nos, a nemzeti összetartozás éve talán valamit orvosolt a szétszakítottságból, de azért fel szokott merülni a kérdés: lehetett-e volna másképpen? Mi lett volna, ha? Mai bejegyzésünkben azonban nem egy klasszikus "mi lett volna, ha" eseménysort vizsgálunk meg, hanem egy párhuzamos - vagy párhuzamosnak vélt - példát fogunk feleleveníteni.

Musztafa Kemál, az Atatürk