Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Gróf Zichy István (1879-1951)

A magyaroknak uralkodóik sorában alig volt királynőjük. Bár nem Mária Terézia volt az egyetlen, mégis, ha női magyar uralkodót akarunk mondani, ő jut eszünkbe. Nagy uralkodó volt. S hogy nekünk, magyarok, ez jó volt-e? Az érmének két oldala van.

Mária Terézia Fadrusz János által készített szobrának bronz replikája a pozsonyi Duna-parton (River Park)

Tudjuk tanulmányainkból, hogy a reformkor az előtte lévő évtizedekhez képest a társadalmi „nyüzsgés” korszaka: Széchenyi nyomán kibontakozik a kaszinói élet: szinte minden valamirevaló városban alapítanak – kaszinó vagy más néven – társasköröket, ahol a helyi notabilitások összejöhetnek, megbeszélhetik a szűkebb és tágabb pátria viselt dolgait, problémáit, feladatait, s egyben áldozhatnak a művelődés eszményének is. Kezd kibontakozni a hírlapirodalom, s megjelennek nagyobb tömegben a magyar nyelvű könyvek, pezsegni kezd az irodalmi élet is. Ám a könyvek – és egyéb sajtótermékek – azért lassan szivárognak a magyar ugar kisebb, eldugottabb településeire. Ennek egyik elősegítője a helyi olvasókör, vagy hasonló néven megalakuló társaság. S hogy belepillantsunk a mikrotörténelem egy kis eldugott szegmensébe, közlünk egy viszonylag ritkaságszámba menő dokumentumot, melyben néhány lelkes Hont vármegyei ifjúember a művelődésüket elősegítendő, olvasó társaságot alapított 1837-ben. Külön érdekesség, hogy az aláírók közül többeket sikerült beazonosítani Borovszky Samu Hont vármegye című kötetéből – még ha csak egy-egy rövid életrajzi mozzanat erejéig is.

Megismerhető-e a történelem? És ha igen, milyen mélységben? Minél közelebb kerülünk saját korunkhoz, annál biztosabban vágjuk rá az „igen”-t az első kérdésre, és annál mélyebbre vélünk lelátni. Pedig némi szkepszis indokolt lenne. Itt van például a Tanácsköztársaság – máig nem sikerül történelemként viszonyulni hozzá, hanem a legtöbbször inkább egy ideológiai keresztesháború példatára. Mindkét oldalnak. Persze ehhez még hozzájön a források hiátusa is: közvetlenül az események után túl nagy volt az indulat minden oldalon és a különböző típusú félelmek is, hogy a „mikrotörténelem” számtalan kis adata fennmaradhasson. Aztán ’45-től pepitában: a komcsi manipuláció turbó fokozatra kapcsolt és beindult a gátlástalan hamisítás (amit Horthyék azért szégyelltek volna ilyen mértékben művelni…)

"Magyar történelem" bakelitóra