Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Jakab Elek (Grób László gyűjteménye)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Berzeviczy Albert (Wikimedia)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Most olyasvalakiről lesz szó, akit a kanonizált történettudomány soha nem fogadott be, akit a „hivatalos” magyarországi történész-szakma mindig „szellemes dilettánsként”, vagy jobb esetben „extravagáns ötletelőként” kezelt. Pedig egyetlen bűne volt csak: érdekesen és újszerűen írt. Ferdinandy Mihály Budapesten született, illusztris családban: apja egy időben országgyűlési képviselő, nagyapja az MTA levelező-tagja, egyik nagybátyja többszörös miniszter. Amolyan „csodagyerekként” – vagy „csodafiatalként” – indul: szépirodalmi és történészi karrierje rendkívül gyorsan lendületet vesz. Az egyetemen állítólag Szekfű Gyula egyik kedvenc tanítványa.

A nemzeti liberalizmus a 20. század elejére válságba került. Egyrészt nem volt képes megfelelő válaszokat adni az újonnan megjelenő problémákra, illetve a politikai életbe „berobbant” szereplők új, alapvető fontosságú kérdéseire. Ebből következően a liberalizmusnak nemcsak a válaszai, de az előfeltevései is megkérdőjeleződtek. A változás iránti igény szinte a levegőben lógott, de a magyar elit a változástól a Szent István-i Magyarország létét féltette. Ez a válság még jobbára nem a politikai-, hanem a kulturális térben jelentkezett. Korának talán legnagyobb formátumú politikusaként Tisza István ezt pontosan érzékelte, fel akarta venni a kesztyűt a hazai progresszióval szellemi síkon. Tisza rájött, hogy ignorálni vagy egyszerűen csak megbélyegezni az új, szélsőséges eszméket nem elégséges: vitatkozni, érvelni, csatázni kell.