1857 tavaszán Brassóban a Habsburgok egyik hadbírója éppen ítéletet mondott egy magyar szabadsághős ügyében. Mivel az illető eredetileg a császári-királyi hadsereg tisztje volt, ezért árulásért halálra és teljes vagyonelkobzásra szólt az ítélet.

Mégsem végezték ki hősünket. Ki volt történetünk főhőse, Türr István?

Magyar Hősök Arcképcsarnok (adontes.hu)

Türr István, amint azt életét bemutató sorozatunk első részében írtuk, a császári-királyi hadsereg Itáliában szolgáló magyar tisztje 1849 elején átment az olasz egységért küzdő piemonti hadsereghez. Vitéz katona volt, de a magyar szabadságharc idején úgy érezte: hűsége nem a császárhoz, hanem a magyar ügyhöz köti, s az "ellenségem ellensége a barátom" elv alapján azoknak a soraiban kíván harcolni, akik a magyar szabadság ügyének valamit használni tudnak. Az olaszokat egyébként is rokonszenv és tisztelet övezte az 1848-as nemzedék körében. Így került Türr a piemonti hadsereg soraiba. Miután vereséget szenvedett a piemonti-szárd király a Habsburgok idős, de kőkemény zsenijétől, Radetzky marsalltól, Türr először Badenbe ment, ahol ismét a '48-as forradalmi erők soraiba lépett, majd miután a beavatkozó poroszok legyűrték a badeni erőket, emigrációba ment. Kalandos úton került Máltára, ahonnan a brit hadsereg tagjaként a Krímbe ment, hogy az oroszok ellen harcoljon. A krími háború vége felé Bukarestben, az ottani megszálló osztrák erők kezébe került, egyik volt tiszttársának "köszönhetően". Így került a hadbírósági tárgyalásra, ahol éppen halálra ítélték.

Jancsó Benedek előző részben bemutatott életpálya-szakasza jószerivel a hiábavaló figyelmeztetések ideje volt. Az első világháború előtt senki nem akart a remények helyett a veszélyekkel foglalkozni. Arra a néhány magányos hangra, köztük Jancsó Benedek hangjára, amelyek a román irredenta mozgalom erejére hívták fel a figyelmet, szinte alig-alig figyelt a közvélemény és leginkább a közvéleményt meghatározó sajtó. Így következett be a bukás, s így következett be Erdély, a Partium, a fél Bánság és az úgynevezett trianoni országterület csaknem egészének román megszállása 1919 augusztusára. Ekkora csúfosan végetért az első magyarországi kommunista kísérlet.

A magyarországi Szovjet, vagyis a Tanácsköztársaság bukása után Jancsó Benedek ismét munkához látott.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Hazánkban az anarchista gondolat meggyökereztetésére számos – túlnyomórészt hamvában holt – próbálkozás történt az 1880-as évektől napjainkig. Az utópisztikus és a gyakorlatban teljesen megvalósíthatatlan gondolatok iránt legfeljebb pár tucat habókos baloldali értelmiségi mutatott komolyabb érdeklődést, tömegek fantáziáját sohasem mozgatták meg a szélsőségesen államellenes képzetek. Az anarchisták talán legnagyobb hatású kísérlete – a Tisza István ellen tervezett merényleten kívül – egy falusi népiskola létesítése volt. A sajátos vállalkozás jelentőségét növeli, hogy erőteljes hátszelet kapott az épp ekkor kiépülő baloldali ellenkulturális világtól, s talán csak a belső ellentétek és az eltérő célok miatt nem vált hosszú távon sikeressé a próbálkozás.

Batthyány Ervin, a "gróf elvtárs" (Vas Népe)