A reformkorban a Magyar Királyságot – a három horvátországi vármegyével együtt – 52 vármegye, valamint 51 szabad királyi város és 4 „szabad kerület” alkotta. Aligha lehet túlbecsülni a rendek és a vármegyék szerepét az 1848 előtti időszakban: a vármegye nemesi közössége főispáni kijelölés nélkül, az országgyűlés alsó kamarájába választott követek révén közvetlenül tudott részt venni a törvényalkotásban. A közgyűlés felelt a követválasztás rendjéért és döntött a követeknek adott utasítás szövegéről is. (A megyék követutasításokkal látták el követeiket, akiknek rendszeres tájékoztatást kellett adniuk az országgyűlésen történtekről. Amennyiben a megbízók úgy érezték, hogy követeik nem teljesítették az utasításban leírtakat, minden további nélkül visszahívhatták őket. Az udvar persze mindent megtett azért, hogy különböző eszközökkel, például kinevezéssel vagy valamely kitüntetés adományozásával a megyei követeket saját oldalára állítsa.) A rendi korban a vármegye a jogszabályok végrehajtásának kizárólagos alkotmányos szerveként működött, s az ellenállási jogra hivatkozva akár meg is tagadhatta az alkotmány szellemével ellentétesnek minősített rendeletek foganatosítását. Ilyen esetekben rendszerint feliratban fordult a Helytartótanácshoz vagy magához az uralkodóhoz.

A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.

Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.

Az indoklás szerint a megyék elnevezése a „magyar történelmi hagyományokra, a történeti alkotmányunk vívmányaira” való tekintettel változna meg, ugyanis közigazgatásunk alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően a 20. század közepéig a vármegyék voltak. A hagyományos közigazgatást – és a vármegye kifejezés használatát – a Rákosi Mátyás vezette kommunista hatalom számolta fel, hogy helyette szovjet típusú igazgatást vezessen be. Ezzel összefüggésben a javaslat leszögezi, hogy „[a] vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.” Valamint, hogy „a vármegye szó használata a nemzeti összetartozás eszméjét, közös történelmi emlékeink megőrzését és egyben a magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. A vármegye kifejezés használatával jobban hangsúlyozható, hogy a magyar államszervezés és államszerkezet központi gondolati motívuma a nemzeti szuverenitás és ezen keresztül az európai civilizáció sarokköveinek megvédése.”

A mostani és a következő írásban nem a politikai dimenzióit vizsgáljuk meg a kérdésnek, hanem magának a vármegyerendszernek a történetét vesszük górcső alá. Annak a vármegyerendszernek, mely ugyan az évszázadok során rengeteget változott, alakult, ám elmondható, hogy egészen 1949-ig, ha nem is zavartalanul, de szervesen fejlődött.

Fejér vármegye címere, államalapító Szent István királlyal

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.