Amikor még folytak a harcok Magyarország területén, Marosán György a következőket írta a szociáldemokrata párt lapjában: „A feudális Magyarországot csak a földreform szüntetheti meg. Ezzel dől az ezeréves per, amelyet a reakciósok folytattak a nép ellen.” (Tiszántúli Népszava, 1945. március 1., 3.o.) Nem sokkal később ezt még részletesebben kifejtette: „Az ezeréves per eldőlt. […] Nagy nap ez, történelmi nap. A magyar nép napja, amelyen az ezeréves feudalizmus leépítése és felszámolása történik.  Forradalmi nap, mert a földosztás maga a forradalom. […] Európa utolsó feudális bástyája dől ma össze, mert Magyarország mindig arról volt híres, hogy a legtovább meg tudta tartani a feudalizmust. […] Egv ezredév tekint le rátok ! Múltjában sötét, reakciós és feudálisig ezredév. Előttetek pedig egy új ezredév következik, amelynek építő és alkotó munkásai mi lesztek.”  (Tiszántúli Népszava, 1945. március 18., 1.o.)

Magyar népművészeti páva-motívum. Úgy tűnik, végre fészket is fog verni a vármegyeházán.

Volt egyszer egy Fiume... Egy város, amely 1914-ben a tizedik legforgalmasabb európai kikötő lett. Ahol a fiuman (fiumano) nyelvet mindenki beszélte. Gemma Harasim helybeli pedagógus 1909-ben ezt írta: "az olasz nyelvet (azaz a fiumant) szinte mindenki megkülönböztetés nélkül érti: a horvátok nagyon jól, sőt néhányuk a családban és a társaságban is beszéli, miközben a pártot az olaszok ellen tartja; szinte minden magyar, aki közöttünk telepedett le, olaszul is tud, igaz, kevésbé jól és durván egzotikus kiejtéssel". A fiuman nyelv akkora alakult ki, amikorra a szintén újlatin dalmát nyelv utolsó beszélője éppen meghalt. Fiume, mint egy sajátos, se nem olasz, se nem horvát jelenség az első világháború végén eltűnt - először Gabriel D'Annunzio condottieri-uralma, majd az olasz fasizmus hagyott lenyomatot magán a városon és az Isztrián is. 1944 végétől pedig a horrorisztikus szláv vérbosszú következett. Mára összesen néhány ezer ember  ha beszéli a fiuman vagy akár a meglenoromán (maurovlach) nyelvet, lejebb pedig talán néhány százan a zárai (zadari) olasz dialektust. A '45 után Rijekává vált Fiume 1991, vagyis a Jugoszlávia szétesése óta jó esetben stagnál, valójában hanyatlik, lakossága jelentősen csökkent. Vajon nem járt-e volna jobban Fiume 1918 után a magyar uralommal? Vajon nem jártak-e jól 1918-ig a magyar fennhatósággal?

Ehhez ad néhány szempontot Bartha Miklósnak az Ellenzék című lapban 1899. október 18-én megjelent cikke ("Fiume vakarózik"), amelyet eredeti formájában közlünk.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

"56? Ja, hát odáig el se jutottunk történelemből." Emlékszünk még a panaszokra, hogy a történelemtanárok húzódoznak a második világháború utáni történelem tanításától? Az új, ,11. osztályosoknak szóló tankönyv immár a második világháborút is tárgyalja, így egészen biztosan lesz valamennyi idő a középiskolában a '45 utáni világ bemutatására is. Tankönyv-recenziónk előző részében a trianoni békénél hagytuk abba a kötet vizsgálatát. Innen folytatjuk.

Részlet a tankönyvből.