Október 6-a az aradi vértanúk kivégzésének napja. A tizenhárom tábornok halála nem hozott szerencsét kivégzőikre, míg a magyar nemzet számára a mai napig erőforrás a vértanúk élete és halála. A tizenhárom vértanú közül Damjanich Jánost közvetlen modora, hadiszerencséje, katonai jártassága és személyes példamutatása, bátorsága különösen is népszerű alakká tette már a szabadságharc idejétől fogva. Politikával ugyan komolyabban soha nem foglalkozott (1849 áprilisában még képviselővé választották), mégis hallatlan politikai térlátásról tanúskodnak sorai, amelyeket Kuzman Todorović vezérőrnagyhoz, a szerb csapatok nem sokkal korábban kinevezett főparancsnokához írt Nagybecskerekről, 1849. január 17-én: "Nagyon feltűnő Tábornok Úr, hogy a szerb nemzet érdekét, a szerb nemzet ügyét próbálja az osztrák császárságéval összhangba hozni, miközben hősi lelkesedéssel beszél a szerb szabadságról. Vagy talán úgy gondolja, hogy ha az osztrák fegyverek győzedelmeskednek, akkor attól az uralkodóháztól kapják meg a kívánt szép szabadságot, amely ma még fegyvereit egy ugyancsak a szabadságáért küzdő nemzet elnyomására használja?"

Damjanich a nagysallói ütközetben. (Részlet Medve Imre 1851-es festményéből)

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Szádeczky-Kardoss Lajos (1859–1935)

Ki volt Kossuth? Sokáig méltatlanul elfeledve, a kommunisták történetírásában kisajátítva, meghamisítva hányódott az emlékezete. Pedig nem kevesebb az életműve, mint a modern magyar nemzet alapjainak lefektetése. Annak a felismerése, hogy a beköszöntő új korszakban egy nemzet ereje elsősorban politikai erejében rejlik. S ez a politikai erő máson, mint a népnek a politikai közösségben való megszervezésén nem alapulhat.

Az oszmánok augusztus 29-ét, nagy mohácsi diadaluk napját "szerencsenapnak" tartották. Egy ízben azonban nem hozott nekik szerencsét ez a nap: 1532-ben, Kőszeg alól ekkor vonultak el, befejezve a sikertelen ostromot és hadjáratot. Kőszeg sikeres védelme elválaszthatatlan Jurisics Miklós nevétől. Jurisics Miklós 1490-ben, Mátyás halálának évében született az Adriai-tenger partján levő Zengg (Senj) városában. Édesapja Zengg várkapitánya volt, és maga is a katonáskodást választotta életpályának.

Jurisics Miklós (Ehrenreich Sándor Ádám XIX.századi rézmetszete, OSZK Régi Nyomtatványok Tára)