Az idősebbek még emlékeznek a „rendszerváltozás” idejéből az MDF jelszavára: „Tavaszi nagytakarítás!” Persze, semmi nem lett belőle – máig is isszuk a levét... de most ezt hagyjuk!

A lényeg az ötlet volt: nyilvánvaló, hogy ha rendszert akarunk váltani, akkor el kell takarítani a régit – a forradalmak ezt gyorsan és hatékonyan megoldják, de az ilyen „békés rendszerváltás”... nos, az nem oldott meg semmit a legtöbb helyen – a magyar történettudományban meg a legkevésbé. Majdnem minden és mindenki maradt a régiben, csupán néhány teljesen jelentéktelen név tűnt el az idők homályában (Nemes Dezső, Szabó Bálint, Vass Henrik). De mivel a rendszerváltozás során sem az egyetemi, sem az akadémiai szuverenitás „nem sérült”, semmiféle penitenciát nem kellett gyakorolnia senkinek. Maguktól meg persze eszükbe sem jutott. Ebből következik, hogy a kádári antinacionalista történelmi narratíva átvedlett „ballib" antinacionalista narratívává, s hovatovább ott tartunk, hogy a nyolcvanas évek óvatosan rákérdezős megközelítésmódjához képest manapság mintha visszalépnénk a hatvanas évekbe!

Az MTA épülete (wikipedia)

A Történelem, amit a győztesek írnak című blogbejegyzésre válaszolt Kanyó Ferenc: A történelmet író győztesek mi vagyunk. Mint céhbeli történész, nálam kapásból jóval több „neuralgikus” kérdést tud mondani, ahol történészek homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró teóriái feszülnek egymásnak – sőt, nálam jóval több megoldásverziót is tud idézni. Meg is teszi ezt a honfoglalással és Aba Sámuellel kapcsolatosan. (Remélhetőleg a jövőben más vitatott eseményekkel kapcsolatosan is elmond majd pro és contrá-t a blog olvasóinak!)

Ugyanakkor az írása végén megfogalmazott következtetések továbbgondolásra, részben ellentmondásra késztetőek. Az írás így zárul: „a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (...) Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók »munkaeszközének« számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.”

Caravaggio: Szent Jeromos dolgozik

Grób László kérdéseket felvető sorait olvasva a középkori magyar történelemmel foglalkozó történészként egy merész kijelentéssel élnék: mi magyarok vagyunk azok a győztesek, akik a középkori magyar történelmet írták. De nem mindegy, hogy a történetírás mely szakaszában fogalmazták meg azokat a tételeket, amelyek körül manapság a közbeszédben olyan nagy viták zajlanak. Ami százhúsz éve dicsőségesnek számíthatott a közvélemény szemében, azt ma már másképp ítéljük meg, és az is lehet, hogy a történeti forrásokat újra megvizsgálva egészen más képet kapunk a kora középkori eseményekről.

Manapság az emberi kíváncsiság kielégítésének az aranykorát éljük. A kérdéseinkre a válaszokat ott hordozzuk a zsebünkben, elővehetjük bármikor, elolvashatjuk rajta a Huszárvágás bejegyzéseit, és rákereshetünk a szerzők állításainak forrásaira. Ez még húsz éve sem számított természetesnek, egy-egy kérdés mélyebb megválaszolásához adatbázisok átnyálazásához szükséges idő, könyvtárban töltött órák kellettek. Legyen szó otthoni barkácsolásról, sportról, receptekről, a legfrissebb sci-fi sorozatok megjelenési időpontjáról vagy éppen egy politikai vitáról, villámsebesen a képernyőre varázsolhatjuk a legfontosabb tudnivalókat. A kíváncsiságunk kielégítése pedig stabilitást és kényelmet ad az életünk számára, egyúttal megváltoztatva a körülöttünk lévő világot.

Kálti Márk alakja a Képes Krónikában

Azért milyen más volt a XIX. századi Magyarország: igaz, már itt is jelentkezett Pest-Buda majd Budapest kulturális dominanciája, jelen írásunk szűkebb területét, a könyvkiadást illetően eléggé erősen, sőt ahogy haladt előre a század, egyre erősebben. De azért Kolozsvárott, Kassán, Pozsonyban, s még jópár helyen jelentek meg fontos könyvek.

A Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár néhány kiadványa