Egy ideje rendszeresen fellángol a vita a történelmi filmekről: mindenki bús-borongósan megállapítja, hogy kellenének jó magyar történelmi filmek, merthogy az milyen fontos az ifjúság (no meg a felnőttség) nemzettudatának egészséges fejlődése szempontjából – de még sincsenek! Egy-két fehér holló persze akad, de nagyon ritkán lépik át úgy a küszöböt, ahogyan azt a politizáló/filmszerető közönség elvárná. És ebből a szempontból mindegy, hogy mozifilmekről, vagy a helyüket lassan átvevő sorozatokról van-e szó – bár az utóbbiaknál tán még rosszabb a helyzet.

Az indoklás szerint a megyék elnevezése a „magyar történelmi hagyományokra, a történeti alkotmányunk vívmányaira” való tekintettel változna meg, ugyanis közigazgatásunk alapvető területi egységei az államalapítástól kezdődően a 20. század közepéig a vármegyék voltak. A hagyományos közigazgatást – és a vármegye kifejezés használatát – a Rákosi Mátyás vezette kommunista hatalom számolta fel, hogy helyette szovjet típusú igazgatást vezessen be. Ezzel összefüggésben a javaslat leszögezi, hogy „[a] vármegye szó használatának visszaállítása a mai magyar jogrendbe biztosítja, hogy az ezeréves magyar államiság alkotmányos hagyományai e formában is továbbéljenek.” Valamint, hogy „a vármegye szó használata a nemzeti összetartozás eszméjét, közös történelmi emlékeink megőrzését és egyben a magyar demokrácia nemzeti karakterét is erősíti. A vármegye kifejezés használatával jobban hangsúlyozható, hogy a magyar államszervezés és államszerkezet központi gondolati motívuma a nemzeti szuverenitás és ezen keresztül az európai civilizáció sarokköveinek megvédése.”

A mostani és a következő írásban nem a politikai dimenzióit vizsgáljuk meg a kérdésnek, hanem magának a vármegyerendszernek a történetét vesszük górcső alá. Annak a vármegyerendszernek, mely ugyan az évszázadok során rengeteget változott, alakult, ám elmondható, hogy egészen 1949-ig, ha nem is zavartalanul, de szervesen fejlődött.

Fejér vármegye címere, államalapító Szent István királlyal

Húsz évvel ezelőtt, a Terror Háza Múzeum megnyitásakor és az azt követő években elképesztő harc folyt a poszt-kommunista hálózattal a Múzeum megőrzése érdekében. Persze nem csak velük – hanem bal-liberális cinkostársaikkal is. Utóbbiakról még lesz szó, mivel néhányan szerepelnek közülük a jelen írás tárgyát képező kötetben. Kevesen emlékeznek ma már arra, hogy ez nem volt tréfadolog: nyolc egymást követő pénzügyi vizsgálat zajlott, eredmény nélkül. Pedig a korabeli városi hírek szerint az egyik szabaddemokrata képviselő már nagyban fente a fogát arra a jelenetre, hogy Schmidt Máriát kamerák kereszttüzében, bilincsbe verve vitesse el. Volt olyan könyvvizsgáló cég, amely kegyvesztetté vált, mivel a koncepciózus megrendelés ellenére sem talált terhelő adatokat. Arra is kevesen emlékeznek, hogy micsoda hisztériát csapott a társutas értelmiség a pengefal miatt s hogy a szocialisták a „Megbékélés Házává” kívánták átnevezni az intézményt.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.