A humaniórák és segédtudományaik körében a komcsik által egyik legjobban megvetett és persze általuk elhalásra ítélt a genealógia, valamint közeli rokona, a heraldika volt. Hivatalosan persze azért, mert ez főleg a népnyúzó, kizsákmányoló nemesség históriáját képezte, ha polgárcsaládok keveredtek közéjük, azok csak amolyan eltévelyedettek, avagy osztályárulók lehettek.

Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük... Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.

Thim József könyveinek reprintje

Az idősebbek még emlékeznek a „rendszerváltozás” idejéből az MDF jelszavára: „Tavaszi nagytakarítás!” Persze, semmi nem lett belőle – máig is isszuk a levét... de most ezt hagyjuk!

A lényeg az ötlet volt: nyilvánvaló, hogy ha rendszert akarunk váltani, akkor el kell takarítani a régit – a forradalmak ezt gyorsan és hatékonyan megoldják, de az ilyen „békés rendszerváltás”... nos, az nem oldott meg semmit a legtöbb helyen – a magyar történettudományban meg a legkevésbé. Majdnem minden és mindenki maradt a régiben, csupán néhány teljesen jelentéktelen név tűnt el az idők homályában (Nemes Dezső, Szabó Bálint, Vass Henrik). De mivel a rendszerváltozás során sem az egyetemi, sem az akadémiai szuverenitás „nem sérült”, semmiféle penitenciát nem kellett gyakorolnia senkinek. Maguktól meg persze eszükbe sem jutott. Ebből következik, hogy a kádári antinacionalista történelmi narratíva átvedlett „ballib" antinacionalista narratívává, s hovatovább ott tartunk, hogy a nyolcvanas évek óvatosan rákérdezős megközelítésmódjához képest manapság mintha visszalépnénk a hatvanas évekbe!

Az MTA épülete (wikipedia)

A Történelem, amit a győztesek írnak című blogbejegyzésre válaszolt Kanyó Ferenc: A történelmet író győztesek mi vagyunk. Mint céhbeli történész, nálam kapásból jóval több „neuralgikus” kérdést tud mondani, ahol történészek homlokegyenest ellentétes és egymást kizáró teóriái feszülnek egymásnak – sőt, nálam jóval több megoldásverziót is tud idézni. Meg is teszi ezt a honfoglalással és Aba Sámuellel kapcsolatosan. (Remélhetőleg a jövőben más vitatott eseményekkel kapcsolatosan is elmond majd pro és contrá-t a blog olvasóinak!)

Ugyanakkor az írása végén megfogalmazott következtetések továbbgondolásra, részben ellentmondásra késztetőek. Az írás így zárul: „a tapasztalatom az, hogy egyrészt érdemes elkerülni az egyszerű, gyors és olcsó választ ígérő, belső és külső ellenségekkel számoló teóriákat. (...) Másrészt mindig vissza kell menni az eredeti forrásokig, amelyek mégis a történészek és a történelemmel foglalkozók »munkaeszközének« számítanak. A mi történelmünket elsősorban mi magyarok írjuk és nem mások.”

Caravaggio: Szent Jeromos dolgozik