Az ukrán állami hálátlanság - amely barátságtalansággá látszott fokozódni az utóbbi időben - tulajdonképpen ahhoz képest hálátlanság, hogy a magyar fél milyen elánnal kezdett neki a kétoldalú kapcsolatok létrehozásának, milyen őszinteséggel próbált Kárpátalja sorsán javítani, s hogy milyen elszántsággal állt az ukrán függetlenség ügye mellé. Az első részben a XX.századi előzményeket tekintettük át röviden, most pedig a hidegháború végét, a Szovjetunió szétesésének időszakának eseményeit tekintjük át. Magyarország ebben az időszakban képes volt az egész kontinens sorsát befolyásolni, gondoljunk csak a Vasfüggöny lebontására és az NDK ebből következő bukására, azután a Varsói Szerződés és a KGST felszámolására (mindkettőt Magyarország kezdeményezte és mindkettőről Budapesten írták alá az egyezményt), a horvát függetlenségi háborúhoz nyújtott segítségre (fegyverszállítások), később Szlovákia független államként való elismerésére. Ebbe a sorba illeszkedett az ukrán szuverenitás diplomáciai, politikai támogatása is.

Budapest, 1990. augusztus 24. Antall József, a Magyar Köztársaság miniszterelnöke üdvözli hivatalában Anatolij Zlenko-t, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság külügyminiszterét. MTI Fotó: Szebellédy Géza

A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.

Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.

1751-ben Bécsben az orosz nagykövetet megkörnyékezte egy bizonyos Horvát Jován. Nevével ellentétben sem horvát, sem magyar nem volt, hanem a szerb határőrvidék egyik tisztje. A török uralom alól legutoljára felszabadított magyar terület, a temesvári Bánság katonai határőrvidékének egy részét ugyanis éppen felszámolta a bécsi kormányzat, s az ottani rácok egy része inkább maradt volna határőr-földműves, mint bizonytalan státusú, fegyvertelen paraszt, vagy élethosszig szolgáló zsoldos a császári-királyi seregben. Horvát Jován eredetileg szlavóniai katonacsaládból származott, de eddigre már a katonai határőrvidék lakosainak életét szabályozó Statuta Valachorum alá tartozott. Igen, a joggyűjtemény elnevezése nem tévedés: a Balkán népeit a sajátos életmódot folytató, félnomád, katonáskodó-rabló „vlachok” gyűjtőfogalom alá sorolták be, s így a katonai határőrvidék népe is ide tartozott.

A mai Ukrajna területe 1760 körül. Balra felül-középen mélyebb tónusú mályvaszínnel Új Szerbia területe

Az ukrajnai háborúban mind a két fél vádolja a másikat háborús bűncselekmények elkövetésével. Annyit tudunk biztosan, hogy van egy támadó és van egy védekező fél. Ezen az sem változtat, hogy ki mire készült, és ki kit mivel provokált előtte. Súlyos emberi tragédiák sorozata történik. Halottak kezdik el beborítani a városok utcáit. Az utóbbi, szörnyű jelenséggel kapcsolatos történeti vonatkozásokról lesz szó ebben a bejegyzésben.

Halottak Bucsa város temetőjébe szállítva (fotó: Mandiner.hu)