Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943 júliusában lángoltak a szomorú volhínai síkság erdőségeiben megbúvó lengyel falvak. Az ukrán radikális nacionalista – hellyel-közzel nemzetiszocialistába hajló – függetlenségi mozgalom hadserege és a helyi ukrán lakosság horrorfilmbe illő módon írtotta ki a lengyel kisebbséget. „A történetben állandóan felbukkan az ukrán parasztok részvétele. Sokszor előjön a kényszer. Az UPA [az Ukrán Felkelő Hadsereg] emberei megtorolták a vonakodást, példát statuáltak, ha valaki nem akart gyilkolni. Az ukrán nácik a gyilkosságot személyessé, szinte intimmé tették: fejszével, vasvillával kellett leölniük szomszédaikat az ukránoknak, így sikerült sokakat bevonni, még többeket kompromittálni. De nagyon sokan voltak önfeláldozó ukrán parasztok is, akik elrejtették szomszédaikat, elbújtatták a véletlenül életben maradt kisgyerekeket.” (Miklós Gábor: Ukrán szomszédok, in: Népszabadság, 2013. július 27., Hétvége, 9.o.)

Hogyan kezdődött mindez?

A volhíniai lengyel áldozatok jelképe a lenvirág, amely rövid ideig virágzik - hasonlóan a volhíniai lengyel falvak élete is egy szempillantás alatt ért véget. (Fotó: GyógyFüvesKertem)

2023. június 6-án felrobbant a Dnyeper folyón levő kahovkai gát. A gát mögött levő hatalmas víztömeg egyszerre szolgált a környező vidék öntözésére, fedezte a zaporozsijai atomerőmű igényeit és ezen kívül a gát maga is vizierőműként szolgált. A gáton át nemcsak egy főútvonal, de egy vasútvonal is futott.

A felek természetesen egymást vádolják a robbantással. Annyi bizonyos, hogy az oroszok voltak birtokon belül és hogy a jelenlegi helyzetben inkább az ő érdeküket szolgálta az áradat előidézése. Emellett azért érdemes megjegyezni, hogy a tavalyi év végén az ukránok arról számoltak be, hogy ők is lőtték a gátat, vagyis a nagy felháborodás bizonyára máshogyan alakult volna, ha nem idén és nem az oroszok robbantják fel a gátat, hanem a tavalyi ellentámadás során az ukránok lövik szét HIMARS rakétavetőkkel.

Ebben a háborúban sorra látszanak megdőlni a tabuk. Maga a háború is egy tabudöntés, hiszen ki hitte volna, hogy egy klasszikus, országok közötti háborúra sor fog kerülni? És ki hitte volna, hogy a high-tech hadviselés korszakában már-már az első világháborús lövészárok-harcászatra emlékeztető állóháború fog kialakulni?

Fotó az átszakított Möhne-gátról, amelyet Jerry Fray készített a támadás után egy Spitfire PR IX típusú felderítő gépből. (Allied Photo Reconnaissance of World War II (1998), PRC Publishing Ltd,)

„Sztálingrád”. Jószerivel mindenki ismeri ezt a nevet. Ez a név egy nagy csatát jelent. Egy fordulópontot. Egy mítosz végét, a náci Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítosza itt ért véget. Biztosabban, mint az előző évben Moszkva alatt. Sztálingrád – ez a név jelzi, hogy 80 év elteltével is még mindig a második világháború árnyékában élünk.

„Waterloo”, „Mohács”, „Sztálingrád” –  ezeket a csataneveket manapság már átvitt értelemben is használják. Ugyanakkor valamely hadszíntérnek vagy akár egy egész háborúnak a „Sztálingrádja” a legvéresebb, legsosrsdöntőbb csatája, amit természetesen városi környezetben vívnak meg.

Korunk nagy összecsapása Ukrajnában, Bahmut – kommunista néven Artyemovszk – városánál zajlott, illetve zajlik. Vajon mondhatjuk-e a bahmuti csatára hogy ez az ukrajnai háború „Sztálingrádja”?

Német katonák Sztálingrádban (Bundesarchiv)

Ha valaki mondjuk egy évvel ezelőtt megkérdezi, hogy szerintem merre lehet Bahmut városa, nem tudtam volna megmondani. Tippelni pedig biztosan nem Ukrajnára tippeltem volna, hanem valamelyik közép-ázsiai országra, esetleg Indiára. Egy ideje azonban a hírekben naponta szerepel Bahmut, ez az eredetileg 70 ezres iparvároska.

De mitől lett ilyen fontos Bahmut?

Félix Valloton: Verdun. A háború tablója (1917)