Az előző részben idéztünk egy SS-testőrtiszt, Rochus Misch erősen önfelmentő visszaemlékezéseiből. Eszerint „a Szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget, így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.”

Anélkül, hogy mély forráskritikát alkalmaznánk, a szövegből annyi igaz, hogy Hitler valóban átélt egy gáztámadást az első világháborúban a fronton. Bajtársaival együtt időlegesen elvesztette a látását, s csak úgy tudtak a segélyhelyre visszabotorkálni, hogy egymásba kapaszkodtak egyikük vezetésével, akinek nem sérült meg annyira a szeme. De vajon ez az emlék tényleg meglágyította volna az egyébként kutyakemény, gyilkos szándékú Führert? Nehezen hihető. Már csak azért is, mert a harci gázzal szembeni állítólagos viszolygása nem akadályozta meg abban, hogy a zsidóság elleni háborújában a Zyklon-B mérgesgázt vesse be. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a harci gáz alkalmazása nem fért össze a német katonai doktrínával, amely a gyors csapásméréseken és az áttörésen alapult. Hiszen ha az áttörni kívánt ponton bevetik a gázt, akkor azon a támadó gyorscsapatoknak is keresztül kell haladnia. Igaz, könnygázt Sztálingrádban itt-ott bevetettek – de ez nem volt igazi harci gáz.

Miközben a szovjetek hasonló - a valóságot mutató - plakátokkal kampányoltak az atomháború ellen, készen álltak bőséges atom-arzenáljukat bevetni