Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Tűzvihar - öt dolog, amit nem tudott az atomtámadásokról

1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én pedig Nagaszakira dobtak le az amerikaiak atombombát. Eleddig hála Istennek ez utóbbi volt az utolsó nukleáris csapás. A támadások jogossága – ha ez egyáltalán értelmezhető – azóta is viták kereszttüzében áll. Mai írásunkban néhány olyan tényezőre szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek talán nem annyira közismertek.

1. Kollektív bűnösség – vagy totális háború? A hirosimai és a nagaszaki támadások elleni egyik alapvető érv, hogy ártatlan civilek tízezrei, százezrei haltak meg. Az, hogy inkább civileket, mint katonákat sújtott mind a két támadás, nehezen vitatható tény; azonban vajon az, hogy „ártatlan”, mit jelentett a modern korban? A kollektív bűnösség elvét szokás a totalitárius diktatúrákhoz, vagy legalábbis a soviniszta rendszerekhez társítani. Sztálin például így fogalmazott az Egyesült Királyság kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell.”. Fél évvel később az élesen magyargyűlölő cseh vezetővel, Eduárd Benessel folytatott tárgyalások jegyzőkönyvébe a románokról szólva viszont ez került: „a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért.” Mindennek nem elvi vagy erkölcsi (tudják, a „szocialista erkölcs” és a „kommunista őszinteség”) alapja volt, hanem pusztán hatalmi megfontolások álltak mögötte – az tudniillik, hogy a románokra Sztálinnak szüksége volt, míg a magyaroknak nem szánt különösebb szerepet azon kívül, hogy megszállja és csatlós országgá teszi a hazájukat.

Nagaszaki az atomcsapás előtt és után (Wikimedia)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A varsói felkelés és a magyarok

1944. augusztus 1-én tört ki a varsói felkelés. A nácik józan ésszel nehezen felfogható megtorlást alkalmaztak, a nyugatiak képmutatóan kapkodtak és siránkoztak, Sztálin pedig nyugodtan megtömte a pipáját. De mit csináltak a magyarok?

A második világháború Lengyelországban és tulajdonképpen Lengyelországért kezdődött. 1939-ben azonban napok alatt kiderült: a nyugati hatalmak a diplomáciai nyomásgyakorlás végső fokaként hadat ugyan üzennek az agresszorok közül az egyiknek – de csak az egyiknek! – viszont két szalmaszálat sem kívánnak keresztbe tenni az „ürügy”, vagyis a lengyel nemzet érdekében. A katyni mészárlás napfényre kerülésekor pedig kínos kézmosogatással tértek napirendre az ügy felett. Azután meg Teheránban nagyjából-egészében áldásukat adták a szovjet tervekre. Itt Roosevelt elnök: „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.”

A Honi Hadsereg (Armia Krajowa) jelképe. A horgony jelzi a ragaszkodást a szülőföldhöz, illetve a PW betűk a Polska Walcząca, a Harcoló Lengyelország szavak kezdőbetűit jelentik.


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Náci és szovjet, Hitler és Sztálin – néhány gondolat paktumról, háborúról, emlékezetről

Tényleg támadásra készült Sztálin? Miért nyertek a szovjetek? A nyolcvan évvel ezelőtt már javában zajló német-szovjet konfliktus kérdései, amelyek a mai napig parázs vitákat gerjesztenek. Összefoglaló felsorolásunk, a bloggazda megítélése alapján.

Nyolcvan évvel ezelőtt már javában törtek előre a tengelyhatalmi szövetség csapatai a Szovjetunió területén. A végeredmény és néhány sarokpont kivételével azóta is vita van. A történelemtudomány és a történetírás, az ideológia és az emlékezetpolitika szempontjai egyaránt befolyásolják, hogy ki milyen álláspontot foglal el. Az alábbiakban az általam a legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv-részleteket próbálom tételesen összefoglalni, természetesen a mi magyar szemszögünkből.

Német katonák a Barbarossa hadművelet idején (Brittanica)


Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

A mandzsúriai jelölt és a CIA hidegháborús valósága

Az előző részben ott hagytuk abba a történetet, hogy a második világháború végén a brit, az amerikai és a szovjet győztesek a „brain drain” speciális formáját gyakorolták: lelkesen vadásztak a német és japán tudósokra. Nukleáris kísérletek, rakétatechnológia vagy éppen bio-hadviselés: minden kellett. A legbizarrabb kutatásokra kétségtelenül az ember elme kontrollja és a személyiség-építés terén került sor.

Ebben a részben (az előzményeket lásd itt) az amerikai biofegyver-program egyik fő központjának, Fort Detricknek a történetét tekintjük át. 1929-ben az amerikai hadsereg a Maryland államban Fredrick városkától tartós bérletbe vett egy földsávot, hogy ott szükségrepülőteret alakítson ki. Ez lett Detrick Field. Két évvel később a Marylandi Nemzeti Gárda kapta meg a területet, hogy ott repülő-kiképzőközpontot létesítsen. 1940-ben az amerikai légierő kapta meg a bázist, és egészen 1942-ig használták. Egy ideig csend honolt a környéken, majd 1943-tól a hadsereg kémiai hadviselésért felelős szolgálata (Chemical Warfare Service) települt ide. Eközben, szövetségi szinte 1942-től megindult a biofegyver-kutatás is. Az új kutató-szolgálat azután 1943-tól a Camp Detrick-é átnevezett bázison talált otthonra. Rövid idő alatt hatóanyagokat fejlesztettek ki és eljárásmódokat dolgoztak ki az esetleges – akkor ismert! – biofegyver-támadások ellen, és egy kórházat is felállítottak. Közben persze a védekezés mellett a támadásra is készültek, és a fertőző ágensek célba-juttatásának módjain is dolgoztak.

A bázis főkapuja 1954-ben (Preserve Maryland)