Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Egy bizarr emlékmű

Emlékmű a Waffen SS-nek? Ráadásul Magyarországon? A Fejér megyei Dég községben állított emlékmű ügyét járjuk körül.

Néhány nappal ezelőtt megütközést keltett bizonyos Szele Tamás, a Forgókínpad nevű blogon közzétett híradása arról, hogy a Fejér megyei Dég községben Waffen SS emlékmű van. S ráadásul – Szele állítása szerint – „Magyarországon van Európa egyetlen SS-emlékműve.”

Az emlékmű felírata: „Ihre Ehre hiess Treue“, azaz „az ő becsületük a hűség”. Ez az SS jelmondat: „Unsere Ehre heisst Treue“, azaz „a mi becsületünk a hűség” átirata. Bal oldali címer: az 1. SS páncélos divízió („Leibstandarte SS Adolf Hitler”) jelvénye. Jobboldali címer: a 12. SS páncélos divízió („Hitlerjugend“) jelvénye. [a SzoborLap.hu felvétele]


Kezdjük az utóbbival, miszerint ez lenne Európa egyetlen Waffen SS emlékműve. Ez tényszerűen nem igaz. Az Ausztria nyugati felében fekvő Imst községben egészen biztosan volt (tavalyig legalábbis) egy SS emlékmű, amelyet három, amerikaiak által kivégzett Waffen SS tag emlékére állították az 1970-es években. Egy másik Waffen SS tagoknak állított emlékmű a flandriai Zedelgem községben volt található. Itt a második világháború végén a britek működtetek hadifogolytábort, amelyben lett nemzetiségű Waffen SS foglyokat is tartottak. A 2018-ban állított emlékoszlop őket idézi meg. Végül, a hollandiai Limburg melletti német katonai temetőben nemcsak a Wehrmacht, hanem a Waffen SS soknemzetiségű személyi állománya is képviselve van. Ez persze annyiban különbözik az előző két emlékoszloptól, hogy kifejezetten katonai temetőről van szó, a hivatalos Német Hadisír Bizottság kezelésében. Viszont Imst és Limburg esete annyiban közös, hogy az újfasiszták kegyhelyének számítanak, mindenféle neo-náci megemlékezésekkel. Imst és Zedelgem között pedig a hasonlóság az úgynevezett „revizionista” történelemszemlét, amely az angol-amerikai erők kegyetlenségére kívánna rámutatni. Az imsti kivégzésekre ugyanis egy héttel a hivatalos fegyverszünet után került sor, míg a Zedelgemi fogolytábor kapcsán annyit érdemes csak általában megjegyezni, hogy bizony, a brit fogság még az egyszerű Wehrmacht-tagok számára is meglehetősen kellemetlen volt – hát még a Waffen SS-ekre nézve. És ha már SS emlékművekről van szó, említsük meg, hogy Kanadában, Edmonton városában is van egy Waffen SS emlékmű, amely a 14. „Galizien” nevű hadosztályról emlékezik meg. Az ukránokból verbuvált alakulat nemcsak harcokban, hanem civilek elleni megtorló akciókban is részt vett, mégis, korábbi állományának egy része Kanadában kapott menedékjogot a második világháború után. A baltikumi emlékművekről most szándékosan nem akarok írni - azok egy más történelmi kontextusban helyezkednek, s nem is kizárólag Waffen SS tagjainak állítanak emléket.

És most térjünk vissza Dég község emlékművéhez. Az emlékmű az 1991-es, környékbeli exhumálás után került felállításra, Verebics Sándor polgármester közreműködésével. Verebics 1988-1990 között tanácselnök volt, utána pedig 2006-ig polgármester. Tanácselnöksége előtt húsz évig a helyi általános iskola tanára volt, egy ideig az úttörőcsapatot is vezette, mégpedig mindenféle harci játékokon elért szép eredményekkel. Mielőtt bárki kéjesen elkezdené dörzsölni a kezét, hogy kommunista-újfasiszta metamorfózist észlelne, ilyesmiről szó sincs. Inkább olyasvalakit láthatunk, akit a rosszhiszemű megfogalmazás a „buzgómócsing” és a "hobbytörténész"  kifejezésekkel illetne. A jóhiszemű megközelítés viszont lokálpatrióta közösségi emberként, a szimpla hétköznapokon túlmutató célokat kereső (és az emlékmű esetében sajnos meg is találó) agilis szervezőként írná le Verebics Sándort. És még egy tényezőt vegyünk figyelembe. A magyar embertől nemhogy 1945-ben, de már 1944-ben elvették a saját múltját. A több évtizedes szocialista ál-történelem meg a magyar nemzeti eszmét tagadó agit-prop pedig ellenhatást szült, hiszen még Cseh Tamás is elsiratta a budavári kitörés német áldozatait! Mindezt helyretenni nem egyszerű feladat.

Ezután következzen két régebbi beszámoló.

Az első riport a Hadak Útján című folyóirat 1999. szeptember 1-i számából van: „1999. június 6. Dég. Az I.SS-Panzerkorps katonáinak megemlékezése 11:00 órakor kezdődött a dégi templom előtt található magyar hősi emlékműnél, majd a rövid tiszteletadás után a résztvevők átmentek a helyi orosz emlékműhöz, melynek megkoszorúzása a dégi polgármester ötlete volt, jelezvén a föld alatt már nem számít bajtárs vagy ellenség nyugszik-e ott. A megemlékezés a képen látható emlékműnél folytatódott, ahol Heinz Köhne úr, az I SS-Panzerkorps bajtársi közösségének szóvivője, a Waffen-SS volt önkéntese köszöntötte a résztvevőket. A három (magyar, osztrák és német) nemzeti himnusz után Verebics Géza, Dég polgármestere ecsetelte az emlékmű felállításának történetét, majd leleplezte az emlékmű két oldalán található magyar és német emléktáblát, mely mementó az I. SS-Panzerkorps-al együtt harcoló magyar és német alakulatoknak. Claus Cordsen és Franz Scheucher bajtársak a helyi harcokra emlékeztek, kiemelve a lakosság segítőkészségét és rokonszenvét, majd egy dégi családnak adtak emléklapot és kis arany jelvényt a hadisírgondozás terén végzett munkájukért. Érdekes módon csak múlt évben derült ki, hogy a család ötven évig titokban ápolta a katonák sírjait. A megemlékezés kéz a kézben a „Wenn alle untreu werden” c. himnusz eléneklésével fejeződött be.”

A második a Fejér Megyei Hírlap 2000. február 19-i egész oldalas összeállításában egy kisebb írás. Az összeállítás a „Dég – a megbékélés szigete” címet viseli, míg a kisebb írás a „Szép májusi szokás” címet. Az utóbbi foglalkozik az emlékművel: „Hogy miért is a címben szereplő megbékélés „szigete” ez az alig kétezer-ötszáz lelket számláló kis falu? Nagyon egyszerű. Mutassanak nekem az egész országban még pár olyan települést, ahol minden májusban a Waffen-SS-nél szolgált, második világháborús katonák még élő egységeinek tagjai megkoszorúzzák az akkori ellenség, a szovjet katonák és a magyar világháborús áldozatok sírját, tömött autóbuszokkal érkezvén Németországból, illetve a szomszédos Ausztriából. Ez bizony az úgynevezett megbékélés a szó nemes és bibliai, krisztusi szeretet értelmében. Ebben nagy érdemei vannak Verebics Gézának, aki elfogadtatta azt, hogy a halott ellenség nem ellenség többé.”

Krisztusi szeretet ide vagy oda, néhány bökkenő azért felmerül. Az első, hogy a dégi emlékmű nem is annyira az elesetteknek, mint magának a Waffen SS-nek állít emléket. Az előbbivel nem lenne baj, a másodikkal igen. A következő baj, hogy az egykori Waffen SS veteránok lassan már mind meghalnak, s akik a helyükre lépnek, azoknál már semmiféle bajtársi kegyelet nem játszik (nem játszhat) szerepet. A harmadik, hogy a Waffen SS ugyan tényleg a legmodernebb, legmagasabb harcértéket képviselő alakulatokat tudta a harctérre küldeni, sőt, harctéri teljesítményük olyan, ami előtt nehéz nem kalapot emelni – mégis, egy kifejezetten rossz cél érdekében szálltak síkra. Egy istentelen és embertelen eszme szellemében. A negyedik probléma pedig az, amit az első riportban említett himnusz („Wenn alle untreu werden”) utolsó két sorával foghatunk meg. Ez a két sor így hangzik: „Mi nem akarjuk megszegni szavunkat, sem gazemberré válni, Hanem hirdetni az igét és beszélni a szent német birodalomról.” Csakhogy nekem, nekünk nincs közöm, nincs közünk a Szent Német Birodalomhoz, nekem az ezeregyszáz éves Magyarországhoz van. A Waffen SS pedig nem másért, mint bizony a pángermán imperializmusért harcolt.

Kovács Zoltán András és Számvéber Norbert "A Waffen SS Magyarországon" című könyvükben így írnak: „Mi volt tehát a Waffen-SS? Egy agresszív, totalitárius birodalom soknemzetiségű hadereje, amelynek magja olyan kiválóan harcoló csapatokból állt, amelyet keveset ismer a hadtörténelem. Egy eredetileg karhatalmi feladatokra szánt fegyveres erő, amelynek egyes kötelékeit reguláris csapatok ellen nem, csak partizánok ellen lehetett eredményesen bevetni. Egy olyan haderő, amelynek egyes elemei tevékeny részesei voltak az emberiség eddig legnagyobb népirtásának, a holocaustnak. Egy felfegyverzett mozgalom, amelynek az antibolsevizmus propagandisztikus jelszavával számos nemzet fiait sikerült önként jelentkezésre bírnia. Egy katonai szervezet, amely azonban olyan sok szállal kötődött Himmler SS-árnyékbirodalmához, hogy az végül a győztes hatalmak és a történelem ítélőszéke előtt is magával ragadta a mélybe.”

És legvégül még néhány fontos vonatkozás. Egy dolog a szovjetek ellen küzdeni, és egy másik dolog a Waffen SS-ben harcolni. A kettőt nem szabad összekötni. Akik például magyarként a beözönlő szovjet Vörös Hadsereggel harcoltak 1944-1945-ben a Honvédségben, azokat nem ok nélkül hőseink között tartjuk számon. Persze, tehetjük fel a kérdést, miért nem álltak át? Sajnos, erre nemhogy lehetőségük nem volt, de miért tették volna? Azon kívül, hogy idehaza egyszer már volt kommunizmus 1919-ben, 1944-ben nem kellettünk a Szövetségeseknek. Ha Sztálin nem a román nacionalizmusra épít, hanem a magyar nacionalizmusra, akkor bizonyára tömegével álltak volna át a mieink. Így csak utólag lehetünk okosak. Azokat a szerencsétleneket sem kívánom kárhoztatni, akiket magyar-svábként akaratuk ellenére a Waffen SS-be soroztak be. De a balti népek önvédelmi harcait, tragikus helyzetét sem kívánom kritikai górcső alá vonni, sőt, még az is eszünkbe juthat, hogy honvédeink több esetben az ukrán nacionalista gerillákkal közösen védték a Kárpátok hágóit.

Egyet viszont biztosan nem szeretnék. Ne legyen Magyarországon az európai újnáci szélsőség búcsújáró kegyhelye. Nem itt imitálják a háborúsdit. Aki közülük annyira akar harcolni, az menjen az ukrajnai frontra. A „Kraken” és a „Wotan” alakulatokban bizonyára otthon fogják magukat érezni.