"Dam Busters" - Természeti katasztrófák háborúkban

2023. június 6-án felrobbant a Dnyeper folyón levő kahovkai gát. A gát mögött levő hatalmas víztömeg egyszerre szolgált a környező vidék öntözésére, fedezte a zaporozsijai atomerőmű igényeit és ezen kívül a gát maga is vizierőműként szolgált. A gáton át nemcsak egy főútvonal, de egy vasútvonal is futott.

A felek természetesen egymást vádolják a robbantással. Annyi bizonyos, hogy az oroszok voltak birtokon belül és hogy a jelenlegi helyzetben inkább az ő érdeküket szolgálta az áradat előidézése. Emellett azért érdemes megjegyezni, hogy a tavalyi év végén az ukránok arról számoltak be, hogy ők is lőtték a gátat, vagyis a nagy felháborodás bizonyára máshogyan alakult volna, ha nem idén és nem az oroszok robbantják fel a gátat, hanem a tavalyi ellentámadás során az ukránok lövik szét HIMARS rakétavetőkkel.

Ebben a háborúban sorra látszanak megdőlni a tabuk. Maga a háború is egy tabudöntés, hiszen ki hitte volna, hogy egy klasszikus, országok közötti háborúra sor fog kerülni? És ki hitte volna, hogy a high-tech hadviselés korszakában már-már az első világháborús lövészárok-harcászatra emlékeztető állóháború fog kialakulni?

Fotó az átszakított Möhne-gátról, amelyet Jerry Fray készített a támadás után egy Spitfire PR IX típusú felderítő gépből. (Allied Photo Reconnaissance of World War II (1998), PRC Publishing Ltd,)

Az európai ember valahogyan abba a biztonságérzetbe ringatta magát, hogy néhány dolog úgymond „nem történhet meg”. Különösen is ilyesminek tűnt a kritikus ipari infrastruktúra elpusztítása. Az ukrajnai háború erre szinte a legelejétől kezdve rácáfolt. Kezdődött az Északi Áramlat II gázvezeték felrobbantásával. Utána folytatódott a zaporozsijai atomerőmű lövetésével. Nemrég felrobbantottak egy ammónia-vezetéket, s végül jött a kahovkai víztározó és még néhány kisebb gát elpusztítása. A felek természetesen egymást vádolták az összes esetben. A gázvezeték felrobbantása egyértelműen a Németország és Oroszország közötti gazdasági kapcsolatok felszámolását forszírozó amerikai politika érdeke volt, jóllehet, a „hivatalos” magyarázat szerint egy ukrán-, vagy „ukránbarát” csoport hajtotta végre. A zaporozsijai atomerőművet azután kezdték el tüzérségi lövedéket célba venni, miután az oroszok elfoglalták – nehéz elképzelni, hogy az oroszok hónapokig tudatosan a sajátjaikat lőnék. Az ammónia-vezeték esetében még nehezebb tisztán látni. A gátat, mint említettük, vélhetően az oroszok robbantották fel. Mindez magyar szempontból azért aggályos, mert Ukrajnában hónapok óta visszatérő téma, hogy a Barátság kőolajvezetéket fel kéne robbantani, s így visszavágni Magyarországnak a békepárti álláspont következetes képviseletéért.

Mindezek a hidegháború lezárulta, az atomfenyegetés elmúlása óta, az Európai Uniós szlogeneken felnőtt generáció számára elképzelhetetlenek voltak.

Pedig bizonyos értelemben – sajnos – mindebben semmi rendkívüli nincs. Az ukrajnai háború során sokszor merültek fel második világháborús párhuzamok; Bahmutot hasonlították Sztálingrádhoz, legutóbb pedig az ukrán ellentámadás elindulása után panaszkodtak az ukránok NATO-irányítói, hogy az ukrán parancsnokok Heinz Guderiannak képzelik magukat, bár Guderainnak 3000 tankja volt, az ukrán parancsnokoknak pedig csak néhány tucat. Korábban pedig azt is jelezték, hogy Ukrajna nem lesz képes egy „Sarlóvágás-hadműveletet” végrehajtani. Orosz oldalról természetesen a második világháborús sztálini „antifasiszta” propaganda tört elő elemi erővel, látva a zavaros hátterű nemzetközi brigádok neveit és jelvényeit, továbbá reakcióként az ukránok szemmel látható fogékonyságára az egykori ultra-nacionalista gerillák (banderizmus, UPA) eszmei örökségére.

Egy "Upkeep" típusú kacsakő-elven céllbajutó bomba egy átalakított Lancaster brit nehézbombázón (Imperial War Museum)

Nos, a gátrobbantás is tulajdonképpen a második világháborús párhuzamok közé tartozik. A világháborút megelőzően ugyanis a brit vezérkar már vizsgálta annak a lehetőségét, hogy a német ipari termelés szívében, a Ruhr-vidéken levő gátakat hogyan lehetne a levegőből elpusztítani. A konkrét tervezés 1942 első felében el is kezdődött, s az első tesztek még az abban év májusában le is zajlottak. Feltehetően a legtöbben játszottak gyerekkorukban „kacsakövezést” vízparton. Ez volt a kulcsa a britek tervének is, tudniillik, hogy nagyon alacsony magasságról, egy pontosan bemért ponton úgy dobják le a bombákat, azok a víz felszínén pörögve ugráljanak és pont a gát előtt vagy a gátba ütközve süllyedjenek le a víz fenekére és ott robbanjanak föl. A gátat ugyanis a víztározók felől, a víz felszíne alatt érkező fenyegetésekkel szemben torpedóhálók védték. Közel egy évig tartó számítások, kísérletezések és gyakorlatozás után 1943. május 16-17-én éjjel az átalakított brit nehézbombázók sikeresen támadták a Ruhr-vidéken levő Möhne-gátat és az Eder-gátat. A rákövetkező áradások nagy területet öntöttek el. A sors fintora, hogy az 1600 áldozatból legalább 1000 hadifogoly volt – franciák, hollandok és szovjetek. A britek stratégiai számítása azonban bevált. Számos kisebb ipari üzemet törölt le a térképről az áradat, másokat megrongált. A víz utakat, vasutakat, hidakat mosott el. A vízerőművek kiesése óriási áramhiányt okozott a Ruhr-vidéken, zuhant a széntermelés a bányákban, ennek következtében az acéltermelés, s nagy erőket és forrásokat kellett a kármentésre és a környék újjáépítésére fordítani. Zavarok álltak be a belvízi szállításban is. Talán egy dolog nem sikerült: az Eder-gát átszakadása után az árvíz nem volt erejű, hogy Kassel városát komolyan fenyegesse, pedig ez is a terv része volt.

Az Eder-gát a sikeres támadás után (Bundesarchiv)

Ami meglepő, hogy a náci területi főnökök hangulatjelentéseiből kiderült, hogy a német lakosság tulajdonképpen legitim célpontnak tartotta a gátakat. A gátrombolás a második világháborús brit mítosz-,  illetve hőskultusz része lett, a mai napig nagyszabású, nagyszerű háborús cselekményként tartják számon („Dam Busters”). A hadviselést szabályozó genfi konvenciókhoz fűzött, 1977-ben aláírt I. kiegészítő jegyzőkönyv 56. cikkelye megtiltja a támadásokat a gátak ellen, „ha az ilyen támadás veszélyes erők kiszabadulását okozhatja a műtárgyakból vagy létesítményekből, és ennek következtében súlyos veszteségeket okozhat a polgári lakosság körében". Van azonban egy kivétel, ha "a létesítményt a szokásos funkciójától eltérő, rendszeres, jelentős és közvetlen katonai műveletek támogatására használják, és ha az ilyen támadás az egyetlen járható út az ilyen támogatás megszüntetésére".

Vajon a tavalyi ukrán támadások ezek alapján még jogszerűnek is számíthattak? Hiszen az orosz csapatok Dnyeperen túli utánpótlását részben a gáton keresztül látták el. A nemzetközi jog azonban olyasmi, amit a nemzetközi erőviszonyok alakítanak...

Hogy idén pedig mi volt a helyzet, valószínűleg még egy darabig nem fogjuk megtudni.