Damjanich

Október 6-a az aradi vértanúk kivégzésének napja. A tizenhárom tábornok halála nem hozott szerencsét kivégzőikre, míg a magyar nemzet számára a mai napig erőforrás a vértanúk élete és halála. A tizenhárom vértanú közül Damjanich Jánost közvetlen modora, hadiszerencséje, katonai jártassága és személyes példamutatása, bátorsága különösen is népszerű alakká tette már a szabadságharc idejétől fogva. Politikával ugyan komolyabban soha nem foglalkozott (1849 áprilisában még képviselővé választották), mégis hallatlan politikai térlátásról tanúskodnak sorai, amelyeket Kuzman Todorović vezérőrnagyhoz, a szerb csapatok nem sokkal korábban kinevezett főparancsnokához írt Nagybecskerekről, 1849. január 17-én: "Nagyon feltűnő Tábornok Úr, hogy a szerb nemzet érdekét, a szerb nemzet ügyét próbálja az osztrák császárságéval összhangba hozni, miközben hősi lelkesedéssel beszél a szerb szabadságról. Vagy talán úgy gondolja, hogy ha az osztrák fegyverek győzedelmeskednek, akkor attól az uralkodóháztól kapják meg a kívánt szép szabadságot, amely ma még fegyvereit egy ugyancsak a szabadságáért küzdő nemzet elnyomására használja?"

Damjanich a nagysallói ütközetben. (Részlet Medve Imre 1851-es festményéből)

A kivégzett hősök ugyanakkor hús-vér emberek is voltak. Haláluk után a kiépülő kultusz mellett természetesen hétköznapi életükre is kíváncsiak lettek honfitársaink. Azon ez a kíváncsiság nem olyan reakciót keltett, amilyet mai, hőstelenítő és varázstalanító korunkban keltene. Damjanich János feleségéhez írt leveleit például 1910-ben, Damjanich feleségének halála után adták ki (fordította szerbről és szerkesztette: Hamvay Ödön). A levelek nagy része felesége iránti rajongásáról, szerelméről és anyósa iránti tiszteletéről szól, illetve olyan mindennapi ügyekről (pénzt küldött haza, felesége hova költözzön, stb.). Lásd  például az alábbi levelet:

Ó-Becse, 1848 szeptember 9.

Drága, angyaljóságu Emíliám!

Üdvözlégy mindig! Kedves jelenléted szerencséssé tesz és ne késsél az ifjú karjaiba sietni, aki téged imád. Ha a gőzhajó nem megy, úgy kocsival jöhettek és Somogyi barátom lesz oly szíves az útirányt megcsinálni, természetesen fizetség ellenében. Ha a gőzhajó megy, az is jó, csak ne várakozzál, mert különben elmúlik a szép idő. Gyere tehát, ha egyedül is! Ha nem kapsz hajót, ne feledd el a kocsit jól megkenetni. A kutya miatt zavarban vagyok. Egyébként Wranovits majd gondoskodik az elküldéséről. Mond meg a Marinak, hogy csak adja oda, ha te otthon nem lennél. Isten veletek! Boldog vagyok a reményben, hogy látni foglak benneteket. Ezer csók

imádó

Janidtól.

Teljesen természetes azonban, hogy számos levelében a katonai ügyekről is szót ejt - hiszen a katonaság, a háború volt nemcsak a tanult mestersége, de a hivatása is, amelynek egész életét szentelte. 1848 junius 27-én Ó-Becséről keltezett levélben a rábízott, újoncokból álló katonákról így írt: "biztosíthatlak, hogy három napja éjjel-nappal talpon vagyok, hogy az új harcosokat az első ütközetre előkészítsem. Tartozom ezzel a hazának és önmagámnak, mert a hazának, alkalmaztatásomra és hazafiúi odaadásomra támaszkodva jogában van tőlem ezt sokkal magasabb fokon megkövetelni, mint mástól lehetséges volna. Adjon az Isten igazságos ügyünknek jó kimenetelt, amely már meg is történt volna, ha a kilátásokhoz mérten a tevékenység igazságos és törvényes szigorral párosulva alkalmaztatott volna." Nos, Damjanich elvégezte, amit vállalt a megbízatásakor. Ugyancsak Ó-Becséről, 1848 augusztus 21-én datált levélében ugyan szomorúan számolt be a szerencsétlen szenttamási ütközetről, de mégis örömmel írta: "Egyébként az állandóan, huszonnégyórás fáradságot az én új zászlóaljam fiatal harcosai szilárdan állották. Hál Istennek, egyetlen embert sem veszítettem, csak egypár derék fiú megsebesült."

Damjanichon tehát nem múlt. Ráadásul egy szerencsétlen balesetben éppen a Honvédség legnagyobb sikereinek idején, 1849 április végén lábát törte, s hosszú hetekre mozgásképtelenné vált. Annyira, hogy végül is kivégzésének színhelyére is egy rossz szemeteskordén tolták. Haynau korábbi rossz személyes viszonyukból adódó kicsinyes, de annál szadistább bosszújaként a csaknem kétméteres Damjanichot szabvány-méretű bitófán végezték ki. Lábai, így törött lába is leért a földre, miközben a pribékek a kötelet húzva kézi erővel fojtották meg.

Előző esti találkozásukat felesége így idézte fel Hamvayhoz írott levélében: "Október 5-én egy katona 11 órakor jelentette, hogy följebbvalója üzeni, hogy azonnal menjek a várba férjemhez. Jó jelnek véltem, örömmel mentem azonnal. Midőn beléptem a börtönbe, csodálkozva láttam egy katona őrt a szoba közepén állni. Mi ez? — kérdém. — Siralomházba jöttél, holnap kivégeznek. Lerogytam ágya előtt, alig tudtam magamhoz jönni. Rövid idő múlva figyelmeztetett, hogy válnunk kell; ez rettenetes volt! Utolsó percben kért, ígérjem meg, hogy másnap, 6-án szobámat nem hagyom el. A küszöbre érve, fölkiáltott: Emilia! Visszanéztem; könytelt szeme éles kétségbeesés kifejezésével nézett. Visszafordultam feléje, — szó nélkül intett kezével, hogy menjek. Kitántorogtam Lahner szobájáig, ott is a végbúcsu jelenetét láttam. Az apa búcsúzott feleségétől és ötéves gyermekétől. Lahnernéval kocsiba ültünk; Vécseynét nem ösmertem, nem volt velünk. Ötödikén éjjel írta férjem azt a szép imát, mit reggel egy katolikus lelkésznek átadva, kérte, hogy adja nekem át. Es a nyakkendőjét, mikor leoldotta nyakáról, azt is a lelkésznek átadva, nékem küldte . . .“

Nem feledjük a magyar szabadság halottait!