Grób László
Grób László

kiadóvezető

Egy moszkvai küldetes

Most, mikor négy hónapja dúl a szomszédságunkban egy nagyobbacska háború, már negyedik hónapja szembesülünk a szomorú valósággal: tényeket jószerivel semmit nem tudunk, ám propagandával tele a padlás. Kissé egyoldalúan ugyan, mivel az oroszt – a szabad világ szabad gondolat iránti vonzalmának legnagyobb dicsőségére – rendeletileg betiltották, ám ukrán meg nyugat-európai és amerikai jön csőstül (bár ez a régi magyar mondás is vélhetőleg nemsokára az embargós politika hatálya alá fog esni...) Józan ésszel nehéz megérteni ennek az amerikai/nyugat-európai propagandának a ... hm... mondjuk így: a tényekkel szembeni alulmaradásából származó limitált színvonalát. De vajh van-e új a Nap alatt? Nézzük csak az előző világégést, s annak (szovjet)orosz–amerikai relációját!

Ma már történelmi közhely, hogy Sztálin Jaltában – s úgy egyáltalán végig a világháborúban – leiskolázta az angolszászokat. Churchill persze utólag hosszú, történelemkönyvnek álcázott memoárban próbálta bizonygatni az ellenkezőjét, de attól a nyilvánvaló tények még nyilvánvaló tények maradnak. Miként volt ez lehetséges? – teszi fel a naiv utókor a kérdést. Számtalan magyarázat van – de ha „mai rohanó világunkban” két óra alatt meg akarjuk érteni a jelenséget, akkor nézzük meg a Mission to Moscow című filmet.


Franklin D. Roosevelt 1936-ban kinevezi személyes jóbarátját, Joseph Edward Daviest – demokrata politikus és civilben jogász – moszkvai nagykövetté. 1938-ig marad állomáshelyén, majd rövid belgiumi kitérő után visszatér hazájába. Szovjetunióbeli tapasztalatait összefoglalva kiadja nagyköveti időszakáról szóló könyvét: Mission to Moscow, melyet 1941-ben a neves Simon & Schuster cég jelentet meg – sikerére jellemző, hogy 700.000 példány fogy el belőle világszerte! (Magyarul a szovjet megszállást követően szinte azonnal, még 1945-ben kiadták, Moszkvai jelentés címmel, 500 vaskos oldalon.) A könyvet – meglehetősen szokatlan módon – 1943-ban megfilmesítik, a rendező Michael Curtiz, alias Kertész Mihály (aki ’18–19-es balos aktivitása nyomán „kényszerült” elhagyni hazáját).

A film kitűnően illeszkedik a ’30–40-es évekbeli hollywoodi politikai propagandagépezet termékeinek vonulatába, s annak is egyik „kimagasló” képviselője. Anyagi értelemben viszont bukás volt: a Warner Bros. hozzávetőleg 600.000 USD veszteséget könyvelhetett el rajta, annak ellenére, hogy negyedmillió dollárt áldoztak a behirdetésére. Davies könyvét ma már csak a legelszántabb politikatörténészek lapozgatják, átlagos olvasónak felesleges időpazarlás, de ha a hollywoodi feldolgozásra rászánunk egy estét, hihetetlen tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak.

A filmet magát – a korabeli hollywoodi dramaturgia megrögzött szokása szerint – Davies hosszas (több mint négy perces) személyes felvezető expozéja legitimálja, ergo nincs szó arról, hogy bármiféle „elhajlás” történt volna a könyvben foglaltaktól. No mármost az ilyen filmre mondják: ezt nem lehet elmesélni, ezt látni kell! Ha nem látta valaki, akkor azt fogja mondani, hogy minden itt következő hazugság – de sajnos nem, sőt, a valóság ezerszer sokkolóbb, mint azt ezekből a sorokból sejteni lehetne.

A film – s a továbbiakban nyugodtan behelyettesíthetjük a könyvvel is – olyan szintű szovjetpropagandát ad elő, amihez képest A volokalamszki országút vagy a Patyomkin páncélos maga a burzsoá elhajlás. Lássunk néhány példát:

– Egy követségi alkalmazott jelenti, hogy az olasz követségen mikrofonokat találtak, s javasolja, hogy át kellene vizsgálni az épületet. Davies: Felesleges, ő itt sem mond semmit, amit Sztálin szemébe ne merne mondana, különben is egy ilyen kutakodás sértő a vendéglátó szovjetekre nézve és nagyon drága is, tehát nincs vizsgálat!

– Davies moszkvai megérkezését követően hamarosan országjárásra indul: csak úgy, magában – mindenféle NKVD-kíséret nélkül – ellátogat egy csomó helyre, megnéz gyárakat, ahol angolul kiválóan beszélő helyi munkások/vezetők kalauzolják. Természetesen mindenben megerősítik a hivatalos álláspontot.

– A nagykövet végignézi a májuk 1-i nagy felvonulást – katonai és civil egyaránt – s kifejezi őszinte csodálatát és nagyrabecsülését a szovjet fegyveres erők iránt. A képfelvételek egy az egyben behelyettesíthetőek a korabeli szovjet propaganda-mozikkal.

– De ezek csak apróságok: a csúcspont a nagy moszkvai per (tekintsünk el attól, hogy a film összemos több bírósági pert egyetlen eggyé.) A nagy perben Buharin, Radek, Tuhacsevszkij és társaik ecsetelik a filmvásznon szovjetellenes bűneiket és ördögi terveiket. Davis ott ül a teremben és elhisz minden szót! A filmben egy előtte ülő külföldi megfigyelő megkérdi a bírósági teremben Daviest, mi a véleménye arról, hogy a vádlottak halálbüntetést kockáztatva folyamatosan vallanak maguk ellen? A nagykövet szó szerinti válasza: „Sokéves jogászi tapasztalatom alapján hajlok arra, hogy elhiggyem ezeket a tanúvallomásokat.”

 

Nem érdemes tovább sorolni – érthető, hogy mikor a filmet bemutatták a Szovjetunióban (ez is jelez azért valamit!), Sosztakovics állítólag azt mondta, hogy ilyen aljas hazugságot még a szovjet propaganda sem merészelt volna. Az óceán túloldalán John Dewey filozófus azt írta róla a The New York Times-ban, hogy „ez országunkban a totalitárius propaganda első, tömegfogyasztásra szánt terméke – azé a propagandáé, ami meghamisítja a történelmet a torzítás, az elhallgatás és tények egyszerű kitalációja révén.”

S valóban, még érdekesebb az elhallgatás, ami nincs benne: nincs Cseka/GPU/NKVD, nincsenek politikai foglyok, nincs semmiféle indoktrinációnak vagy elnyomásnak még csak a látszata sem. Sőt nincsenek elégedetlen vagy akár csak szomorú szovjetpolgárok sem: csupa ragyogó arc, csupa fényes tekintet, a jövőbe vetett remény mindenki szemében.

A film utolsó fél órája (majd kétórás moziról beszélünk) az izolacionizmus kárhoztatása és agitáció a háborús részvétel mellett. (’43-ban kissé post festa, de hát ki kellett élvezni a retrográd elszigelődéspártiak felett aratott győzelmet!) Pontosan ugyanazokat az érveket halljuk a „kényes” kérdésekről, amiket a szovjetek hangoztattak. Finn háború: szovjet önvédelem volt, a finnek oktalanul visszautasították a területcserére vonatkozó érthető és legitim szovjet javaslatot. Természetesen a Molotov–Ribbentrop paktum magyarázata is ugyanaz, amit iskoláskorunkban hallhattunk a Kádár-rendszerben (már ha nagy ritkán szóba került): Sztálin „időt akart nyerni”, hogy felkészüljön a háborúra, és a hibásak természetesen az angol és francia imperialisták voltak, akik belekergették szegény szovjeteket Hitler karjaiba, mert nem akartak vele még időben szövetkezni!

A vetítés végére érve lelki szemeink előtt felrémlik a mozirajongó Sztálin, aki ennek láttán vélhetőleg felhörpintett egy pohárka vodkát, mélyen megszívta pipáját, majd megállapította magában: „Ha ilyenek az ellenségeink, mi szükségünk lenne barátokra?”