történész, szociológus
Don-kanyar '80
"Urivnál, a szovjet hídfőállásból 1943. január 12-én a hajnali órákban megindult a szovjet tüzérségi, majd gyalogsági támadás a magyar védőállás áttörésére.A szovjet gyalogság elesett katonáinak tömegét láttam. Csak a páncélosok sokasága a rajtuk kuporgó gyalogsággal, az elesett szovjet katonákon átgázolva tört be a magyar védvonalba." (Smohay Ferenc százados)
Nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött a nagy csata a távoli Don partján. Nyolcvan éve hallgatjuk a veszteseknek járó pökhendi kioktatást: minek mentetek oda? Nemrég a RIA Novosztyi cikkében ezt olvashattuk: Magyarország "kezdeményező és őszinte módon" vett részt a második világháborúban. A szovjetek sok évtizedes hazugsága beleivódott azoknak honfitársainknak a lelkébe, akik nemzeti kisebbrendűségi érzéssel küzdenek. A németek részéről Ribbentrop külügyminiszter 1942 januárjában először az egész Honvédséget követelte, majd Keitel tábornagy "csak" a kétharmadát! Fenyegetőzéseik ultimátummal értek fel - muszáj volt valamit adni. Az is nagy tévedés, hogy ekkor a revízió árát fizettük meg. Revízió nélkül is kihajtották volna a németek a magyar embereket a frontra.
A magyar 2. második hadsereg alakulatai a Donnál (Nemzeti Fotótár / Hirado.hu)
Idézzük fel, hogy milyen is volt ez a bizonyos front akkor! Honvédek visszaemlékezéseit segítségül hívva formálhatunk egy képet arról, hogy mit is jelent ez a rettenetes kifejezés: "megjárta a Don-kanyart".
„Azt tudják Apusék is, hogy a Babának már régóta komolyan udvarolok, szeretem őt és mielőtt bevonultam katonának, a szüleinek ígéretet tettem, hogy ha ő vár rám és szeret továbbra is, én komolyan foglalkozok vele és ha leszerelek és anyagilag összeszedem magam, elveszem feleségül. Az én érzelmeim katonaidőm és frontszolgálatom alatt sem változtak meg, és mivel most kellene leszerelnem, mert lejárt az időm, szeretném Apus és Anyus beleegyezését kérni arra, hogy karácsonykor megtartsuk az eljegyzésünket. Én valószínűleg nem leszek otthon, ez lesz az első karácsonyom, amit nem bírok majd otthon tölteni, de rádió útján, vagyis távolsági eljegyzést szeretnék csinálni az éter hullámain keresztül, de minden körülmények között szeretném megtartani valószínűleg én majd [a] rádió útján megkérem a Baba kezét és levélben a rádió útján kapok választ rá, és akkor megkérem Apust, majd küldök pénzt és lesz szíves megvenni a gyűrűket, majd megadom a méretet egy levélben és akkor Apusékat meghívják a Baba szüleit egyik nap, és akkor az én nevemben átadják a gyűrűket, az én gyűrűmet meg megtartják, elküldeni nem tanácsos, mert könnyen elveszik.” (Sárosi Ervin zászlós)
"Január 15-én, vagy 16-án – talán a nyugtalansági érzés hatására – a bunkerből kilépve észrevettem a szovjet gyalogság kiszivárgását az erdőségből. Azonnal riadóztattam a bunkerben pihenőket. Az aknavetők tüzelésre készen álltak. A tüzelőállás széléről karommal mutattam az irányt és kettős töltettel adtam ki a tűzparancsot. A jelentős létszámba fejlődött szovjet támadók soraiban robbantak a gránátok. A géppuskák is megszólaltak. A gránátok már egyes töltettel szóródtak és a támadás jóval a puskás századok állása előtt megtorpant, majd megindult a visszavonulásuk. A visszavonulók járóképes, sebesült bajtársaikat támogatták, ezért „tüzet szüntesst” kiáltottam." (Smohay Ferenc százados)
Támadnak a szovjetek! (hagyományőrzők, forrás: ransomechua.wordpress.com)
"A hajnalban riadóztatott zászlóaljunk reggelizés után, még jóval a világosodás előtt, elindult a térdig érő hóban és a -20 fokot meghaladó hidegben a kiadott parancs végrehajtására. Pirkadáskor, a kijelölt védőkörlethez érve, megkezdtük a védőállás felvételét, annak megszállását. Itt a nagy, havas síkság közepén, kiépített állás hiányában, állva vártuk az események folyását. Tőlünk se jobbra, se balra csatlakozó szomszéd nem volt. Eredetileg, az utolsó jóváhagyott megbeszélés szerint, tőlünk balra, Sztorozsevoje felé, az 53./III. zászlóaljnak kellett volna csatlakozni, de az egység valahol mögöttünk tartózkodott. Lassan világosodni kezdett. Nem kellett az ellenségnek még felderítést sem végezni, akár egyenként megszámolhatott bennünket, ácsorgó, toporgó, fázó embereket. Nem csoda, hogy ebben az igen kemény, tiszta hideg időben senkinek sem volt kedve lefeküdve rejtőzni a maga által elkészített magas hókupac mögött. Embereink hasonló helyzetben, ilyen körülmények között, soha sem harcoltak, melyet súlyosbított testileg, lelkileg legyengült állapotuk. Vajon a nagy hideget melegedés nélkül meddig lehet bírni?" (Deák Gyula)
Szovjet T-34-esek támadnak 1942-1943 telén (Wikimedia)
"Ezerkilencszáznegyvenhárom januárjában borzalmas körülmények között, Kondenzovo mellett magunkat megadni kényszerültünk. A partizáncsapatok összeszedték fegyvereinket, a foglyokat egybeterelték, és ezzel elkezdődött a pokol. A németeket és a tiszteket helyben, a foglyok előtt egyszerűen agyonlőtték. A megmaradtakat a partizánok és az egyenruhások körülbelül egy hétig meneteltették kegyetlenkedések közepette. Ezalatt mindenünket elszedték, sokunknak megfagyott keze, lába, az éjszakai pihenőt mindig tető nélküli házakban, istállókban vagy a szabad ég alatt töltöttük. A legyengült, járni képtelen foglyokat agyonlőtték. Jelentősen megfogyatkozva, elcsigázva értük el az erdei gyűjtőtábort. A tetvek hemzsegtek rajtunk, kitört a vérhas és a tífuszjárvány - elvitte a foglyok 95 %-át. Lágerünk neve titkos volt. A megmaradtak a tambovi lágerbe kerültek, majd egy részüket innen is továbbszállították. Én többedmagammal Taskentben kötöttem ki, ahonnan egy idő után továbbvittek Cseljabinszkbe. Itt farönk esett a lábamra, emiatt sebesültként engedtek haza 1945 augusztusában. Én túléltem a háborút és a hadifogságot, de drága szüleimet elvitte a kaszás." (Horváth B. József)
"Mint kassai légvédelmi tüzér, 1942-ben kerültem ki az orosz frontra, és 1943. január 18-án estem hadifogságba... 12 napi gyaloglás és 18 napi vasúti szállítás után értük el a 150-180 kilométerre lévő tambovi gyűjtőlágert! Ez idő alatt a hadifoglyok 40-50%-a meghalt vagy megőrült: nem bírta ki az embertelen körülményeket. A 30 nap alatt csak néhányszor kaptunk enni - szárított kenyeret és sózott halat -, de vizet alig... Lágerünk egy tölgyerdőben volt. Gallyakból készültek a két végén nyitott barakkok. Fekhelyül a karvastagságú ágak szolgáltak, szalmazsák vagy pokróc nélkül... A következő napok egyikén fürödni mentünk egy üres barakkba. Két liter vizet kaptunk fejenként. Jégcsapok lógtak a mennyezetről... Napi 20 dkg kenyér volt a legfőbb táplálékunk... A halottak száma naponként 150-200 főt tett ki: közös sírba kerültek anélkül, hogy nyilvántartásba vették volna őket. Voltak köztük magyarok, németek, olaszok, románok. 1943. március 28-án egy csoporttal elvittek az Ural északnyugati részére, ahol még kemény tél volt. Itt is erdőben laktunk, és ugyanúgy aratott a halál, mint az előző helyen... Júniusban a Nemzetközi Vöröskereszt ellenőrzésének köszönhetően tovább szállítottak Brovszk városába, ahol mintegy ezren, valamivel jobb körülmények közé kerültünk. Felerősödésünkért a lágerparancsnokot tették felelőssé." (Ludányi Imre)
Források:
Babucs Zoltán: Egy cenzúrázott levél a Don partjáról. in: Élet az arcvonal mögött. Tanulmányok Szabó Péter hadtörténész tiszteletére. szerk.: Kincses Katalin Mária – Illésfelvi Péter, HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2017.
Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)
Hadifoglyok írják. Hadifogolysors a második világháborúban, szerk.: Papp Tibor, kiadja a Hadtörténelmi Levéltár
Kunvári Krisztián: Vitéz Smohay Ferenc visszaemlékezései a Don-kanyarról, in: Amve.hu (A mi városunk egyesület, Baja internetes oldala)