Elfújta a szél? Az amerikai Dél krónikája (Recenzió Szilvay Gergely: Az amerikai Dél. Régi rend az Újvilágban c. könyvéről)

Bizonyára akad az olvasók között, aki még emlékszik a „Hazárd megye lordjai” (The Dukes of Hazzard) című televíziós sorozatra. Az amerikai vagányok „csibész, de jó gyerek” mottója alatt futó sorozatának főszereplői a törvény peremén egyensúlyozva, vagy inkább a törvényen túli területre merészkedve froclizzák a bénázó rendőröket. A hideg sörök, nagy bunyók, jó és gyors nők, és még gyorsabb autók világában azután ők lesznek a pozitív hősök a korrupt rendőrfőnökkel szemben. Autójuk, egy 1969-es Dodge Charger tetején ott virít a konföderációs zászló, s az autó elnevezése sem hagy kétséget: General Lee, Robert E. Lee polgárháborús déli tábornokról.

Az Új Dél becsületes vagányai (fotó: Everett/Rex Shutterstock)

Ma már nem lehetne egy ilyen sorozatot nemhogy forgalmazni, de még leforgatni sem. Amerikai barátom szerint pedig egy olyan könyvet, mint Szilvay Gergely hatalmas összefoglalója, nem lehetne megírni az Egyesült Államokban.

Tulajdonképpen mi ez a könyv? Nosztalgia egy letűnt világ után – amelyet "elfújt a szél" – vagy pedig a déli „lázadók” vérfagyasztó csatakiáltásának, a Rebel Yell-nek távoli visszhangja? Esetleg csak egy kései, higgadt, igazságtétel? Nos, tulajdonképpen egyik sem és mindegyik egyszerre. Mielőtt valaki rabszolgatartó allűrökkel vádolná a szerzőt, nyilvánvalóan nem erről van szó. Sajnos olyan időket élünk, amikor muszáj elhatárolódni, bármennyire is faramuci legyen ez szó. De hiába, ilyen a kommunista provokáció diadala, ahogyan Józef Mackiewicz híres könyvében leírta. Egyszóval Szilvay könyvében nincs rasszizmus, s empátiával emlékezik meg a tőkés rabszolgatartás legszörnyűbb vonásairól, egyes családok különválasztva eladásától kezdve a korbácsolásig. Nem mintha feltétlenül ez lett volna a jellemző, hiszen ahogyan Szilvay könyvéből kiderül, az ültetvényesek legfőbb tőkeformája a munkaerőben feküdt, vagyis rabszolgáikban, s ezért nem állt érdekükben a halálra dolgoztatás vagy a sanyargatás. Már csak azért sem, mert utánpótlás a 19. században már nem igen akadt, hiszen a transzatlanti rabszolgakereskedelemnek már a század elején régen vége volt. Nem úgy a muzulmán világban folytatott rabszolgakereskedelemnek, amelyet Afrikában csak 20. században számoltak fel ideiglenesen az európai gyarmatosítók, s amely a Közel-Keleten, az Arab-félszigeten lényegében a mai napig virágzik. (Igaz, más név alatt.)

New Orleans kikötője a 19. század második felében

A könyv összességében - ismét Mackieviczhez fordulva - fő mondanivalója, hogy "minden másképp történt", mint ahogyan a győztes Észak késői, cancel-culture-ban tobzódó, woke utódai ma két polgárháborús hős szobrának ledöntése közben elmondják. És ebben nagyon nehéz lenne nem egyetérteni. A Régi Délnek azonban a polgárháborúval vége szakadt, igaz, számomra, egy történész számára, ezek voltak Szilvay könyvének legérdekesebb fejezetei. Az Új Dél története jóval részletesebben van megírva, ami érthető, hiszen ez az, ami mostani szempontból nagyobb befolyással bír. Különösen izgalmas az évtizedekig fennmaradt demokrata párti egypártrendszer Délen, ami nagyon erős társadalmi kohézióról tanúskodik, hiszen lényegében az északi nyomással szemben jött létre ez a politikai struktúra. Ugyanakkor mégiscsak ott van az a tény, amit Vlagyimir Bukovszkij így fogalmazott meg: „az amerikai tömegmédia[ban] [...] minden hamis, álságos, üres és megfoghatatlan benne, mint a pusztai délibáb, és semmi sem valódi, igazi és szilárd nem marad belőle, ha csak egy pillanatra becsukjuk a szemünket.” És bizony az Új Délt is utolérte ez a „gyökértelenítés”. Hiszen minden nevezzük George Wallace alabamai kormányzó pálfordulását? 1963-ban Wallace rendőrei mellett még saját testével állta útját Nicholas Katzenbach szövetség főügyésznek és a Nemzeti Gárda katonáinak az Alabamai Egyetem kapujában, hogy nehogy bevigyék az eladdig szegregált feketéket. Wallace ekkoriban kijelentette: Szegregáció ma, szegregáció holnap és szegregáció örökre! Majd a következő évtizedben megtért, és nyilvánosan bocsánatot kért az amerikai feketéktől, az „afroamerikai közösségtől”, ahogyan ma azt politikailag korrektül mondani kell.

Az Őrszem (Look Out) nevű hátulkerekes gőzös a Tenessee folyón valamikor az 1860-as években

Szilvay könyvében remekül navigál minket a hatalmas anyagban, igaz, egy nyelvi korrektúra ráfért volna a könyvre. A Mississippi például nem „méltóságos folyam” hanem méltóságteljes. Számos esetben pedig egyforrású a könyv, tehát egy-egy részt szinte kizárólag egy szerzőre támaszkodva ír le, és bizony, a 17-18. századról szóló fejezeteknél a történész lektor sem volt eléggé  kíméletlen. Mégis, a munka úttörő, és hiánypótló. És egy igencsak egzotikus világba kalauzol minket, egyszóval a könyvet mindenképpen olvasásra ajánljuk! Mielőtt azonban befejeznénk ezt a recenziót, azért van még egy apróság – nem is olyan apróság. Ez pedig a könyv vége.

Konföderációs veterántalálkozó, 1904 Florida.

Eugene Genoveset, a Régi Dél történetíróját idézi Szilvay végkövetkeztetésként: „A déli konzervatívok általam felvázolt perspektívája, mely ma is él, ha sarokba szorítva is, a következő: a finánckapitalizmus ellenzése és szélesebb értelemben a piac alárendelése a társadalomnak; az Amerikát ma letaroló radikális individualizmus ellenzése; a magántulajdon és a piacgazdaság támogatása, de úgy, hogy a társadalom morális normái alá rendelődnek; a keresztény individualizmus támogatása, amely elítéli az önfelhatalmazást, és engedelmességet követel az alapvető kegyességben gyökerező morális konszenzusnak; ragaszkodás ahhoz, hogy minden népnek ki kell teljesítenie saját géniuszát, saját történelmére alapozva, elutasítva az internacionalizmus – vagy inkább a kozmopolitizmus – szirénhangjait, amely erodálná a helyi és nemzeti kultúrákat, valamint az egyéni viselkedés normáit, és a morált, valamint minden mást a piacnak rendelne alá.”

Atlanta, a Dél mai központja (Arvind Balaraman)

Vajon tényleg így volt? Szilvay a feltűnően rövid zárás utolsó két mondatában úgy véli, igen: „A déli világ, a déli társadalom, a déli történelem markánsan, sőt már-már karikatúraszerűen testesítette meg a konzervatív attitűd és világlátás sajátosságait és dilemmáit, feszültségeit. A Dél a tradicionalista konzervatívizmus szimbóluma” Nos, ha ez így van, akkor a tradicionalista konzervatívizmus egy karikatúra. Jelen sorok írója szerint viszont nem az, és bizony, az amerikai üzemszerű rabszolgatartás, bárhogyan is fejtjük vissza különböző történeti rétegeit, valahogy nem stimmel a mi magyar konzervatívizmusunk látásmódján keresztül. Bár történeti tény, és a különböző korok különböző kultúráiban a kényszermunka visszatérően felbukkant, mégiscsak tömegesen embertelen és taszító vonása volt ez a Délnek. És egy ilyen alapjellemzővel rendelkező világ nem lehet - ne legyen - a tradicionális konzervatívizmus szimbóluma.

Lehet bármilyen mítosza a Délnek (mert van!), a Dél ma egy olyan jelkép, amin keresztül a fehér ember világa támadható és gyűlölhető. Immár nemcsak kulturálisan, hanem visszájára fordítva, faji szempontból is.

(U.i.: a szerző tájékoztatása szerint egy alapos zárófejezet különböző okokból nem került be a kötetbe. Reméljük, hamarosan olvashatjuk valahol!)