Máthé Áron
Máthé Áron

történész, szociológus

Ellenállás 1944-ben: hol van az igazság elásva? (Gondolatok Bartha Ákos új könyvéről)

Régi, rezignált bölcsességet és történelmi iróniát is magában foglaló mondás volt, hogy 1945 után jelentősen megnövekedett az egykori partizánok száma. A cinikusabb megfogalmazás szerint hirtelen mindenki ellenálló lett. Az igazság azonban ebben az esetben szó szerint "odaát" van, az ellenkező oldalon.

1976-ban egy különös filmet mutattak be a magyar mozikban. Ez volt „Az Ötödik pecsét”, Fábri Zoltán rendezésében, Sánta Ferenc regénye alapján. A nyilas uralom idején játszódó film a kisemberek választási lehetőségeit vizsgálja egy véres, elnyomó diktatúra (rezsim? banda?) kezei között. Izgalmas felvetése a filmnek, hogy éppen az az átlagember, aki látszólag teljesíti az önkényuralom szadista követelését, végül is hős is lehet, hiszen a film szóban forgó szereplőjéről ezt követően derül ki, hogy odahaza üldözötteket bújtat. A lebukást elkerülendő, az ő érdekükben vállalt egyfajta kollaborációt. Bartha Ákos könyvének olvasásakor mintha hasonló kérdések merülnének fel a magyar történet egy különösen véres, sötét részének tágyalásakor.


Hanna Reitchzs, repülőbajnok, és egykori náci idol a hetvenes évek végén egy interjúban a következőket mondta: „Ma Németországban nem találsz egy embert sem, aki Adolf Hitlerre szavazott volna”. Ezt a kommunista diktatúra begyűrűzésének idején a történelmi irónia Magyarországon úgy fogalmazta meg – mivel a kortársak látták a kurzus-partizánok létszámának dinamikus növekedését – hogy „ha az 1945 utáni Partizánszövetség összes tagjai fegyverben lett volna 1944-ben, a németek bejönni sem mertek volna Magyarországra”, amint azt Bartha Ákos idézi.

De vajon mi volt a helyzet Magyarországon? Volt-e ellenállás és ha igen, miféle? A kommunista párt kétlelkűen állt ehhez a kérdéshez. 1944. november 19-én, az „ellen-szegedi gondolatot” meghirdető Révai József ezt mondta: „Hogy lehetne igaz, hogy a magyar dolgozók többsége szívvel-lélekkel akarja a szocializmust, amikor a háború alatt a mi dolgozó népünk nemigen állta meg a helyét. Még a háború ellen sem volt hajlandó harcolni, mint ahogyan azt a dán, a norvég, a holland, a belga, a francia, a jugoszláv, a görög és a többi nemzetek dolgozó népe tette. Az ország széthullik és ha a magyar nép nem mutatja meg, hogy érdemes arra, hogy kormánya legyen, azt sem érdemli meg, hogy visszanyerje szabadságát.” Három és fél évvel később is ez maradt az alapvetés. Az új állampárt, a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt „egyesülési” kongresszusán elfogadott programnyilatkozatban hosszas történelmi értékelést fogalmaztak le. Ebben írták, hogy az ország 1945-ös „felszabadításához a magyar nép csak kevéssé járult hozzá.” Ezután két évtizeddel mintha már változott volna a múlt. Az 1960-as évek végétől megjelenő, az úgynevezett „népi-demokratikus forradalmi” hagyományt bizonyítani kívánó forráskiadványok egyikében, amely Az üzemi bizottságok a munkáshatalomért 1944–1948 címet viselte, a kiadvány előszavában Apró Antal a következőket írta: „A szovjet hadsereg győzelme nyomán szétesett az elnyomó horthysta magyar állam, mindenkit megmozgató népi forradalom bontakozott ki és zajlott le.

Felmentő ítéletnek tűnik, pedig távolról sem az. Hiszen itt szó sincs ellenállásról, csak a „forradalomról” (vagyis a kommunista hatalomátvételről), és az is csak a szovjetek árnyékában ment volna végbe. Ebben egyébként Aprónak igaza volt: ahogyan németek nélkül nem lett volna deportálás 1944-ben, úgy a szovjetek nélkül soha nem lett volna kommunista hatalomátvétel. Pál Zoltán „Az »utolsó csatlós«, avagy kísérlet Magyarország kollektív megbélyegzésére” című tanulmányában összefoglalta ezt a gondolkodási sémát: „Az 1944–1945-ben hazatért magyar kommunista vezetők retorikájukban tudatosan mellőzték a magyar élet háború előtti és alatti németellenes és nemzeti elkötelezettségű hagyományait, pl. Szárszó jelentőségét, helyette széles körben kezdték terjeszteni az „utolsó csatlós” teóriáját. A kommunista pártvezetők a kifejezést tudatosan – bár időnként következetlenül – az egész magyar népre, a magyar nemzetre vonatkoztatták. A kollektív bűnösség, a „bűnös magyar nép,” a „fasiszta nemzet” hamis képének sulykolásával a Magyar Kommunista Párt (MKP), illetve a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) vezetősége ezzel több célt akart elérni. Egyrészt így akarta biztosítani saját legitimációját (önmagát úgy ábrázolva, mint azt az élcsapatot, amely képes elvezetni a „fasiszta” magyarságot a demokráciába, a szocializmusba, végső soron pedig a kommunizmusba). Másrészt az indokolatlan bűntudat szításával kiválóan lehetett igazolni a szovjet megszállást is, illetve el lehetett fogadtatni a nemzettel, hogy hazánknak – „bűnös” volta miatt – nincs joga az 1938 után visszakapott/visszaszerzett történelmi területeihez, vagyis el kell fogadni az 1947-es párizsi békeszerződést

Az ellenállás emlékezetét tehát nemcsak eltemette Budapest romjai alá a fővárosban dúló német-szovjet élet-halál harc, hanem szándékosan is töröltek belőle, a többit meg átsatírozták. Tzvetan Todorov bolgár történész azt írja, hogy a totális diktatúrák egyik jellegzetessége, hogy nemcsak az állampolgáraikkal, hanem az emlékezettel szemben is háborút hirdettek. Vagyis az ellenállást nemcsak a háború köde, hanem a kommunista diktatúra virtuális hadviselése is a múlt homályába veszendővé tette. Saját kutatásaimból ismerős ez az ördöglakat, annyiban legalábbis, hogy az egykori zuglói nyilas pártház falán csak két, egykoron kommunistának átszínezett ellenálló emléktáblája van, miközben a kerületben jelentős ellenállócsoportok működtek, amelyek "kommunistát csak nyomokban tartalmaztak", kissé frivolan fogalmazva.

Az emlékezet változása

Így merül fel tehát a kérdés: végül is mi a megismerhető történeti valóság? Hogyan állt a magyar ember a németekkel és nyilasokkal szembeni ellenállás kérdéséhez? Bartha Ákos könyve – nyugodtan mondhatjuk – egy átfogó választ kínál erre a kérdésre. Amit a legkülönfélébb levéltári dokumentumok, emlékiratok és visszaemlékezések alapján tudni lehet, azt felkutatta, összeillesztette, és magyar történetet (történelmet) írt belőle. A „levéltár” fogalma alatt jelen esetben nemcsak az Állambiztonsági Levéltár vagy a Magyar Nemzeti Levéltár értendő, hanem Bartha olyan anyagokat is kutatott, amelyeket – mondjuk ki – nem gyakran forgat magyar kutató keze. Ilyen például Cfát (Izrael) városában található Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Múzeumának iratgyűjteménye, az Institut für Zeitgeschichte magyar vonatkozású dokumentumai és így tovább.

A könyv szó szerint önmagáért beszél, ráadásul nagyon régóta nem született átfogó leírás a nácikkal szembeni magyar ellenállásról. És ami született, az is jószerivel mind a diktatúra idején, a rendszerváltás előtt. Így azután a könyv a szó szoros értelmében alapmű. Emellett egy olvasmányos, jó összefoglaló, a legfontosabb kérdések felvetésével. Talán egyetlen szépséghibája a könyvnek a magyar ellenállók jelentős része mellett feltűnő epitheton ornans: „fajvédő”. Ami ma már bélyeg, az azért a korszakban még nem egészen azt jelentette. Az olvasáshoz való kedvcsináláshoz így inkább csak néhány rövid szemelvényt ajánlunk a könyvől:

Minden esetben fegyvert kell fogni az ellenálláshoz? És tényleg a partizánharc a fegyveres ellenállás univerzálisan leghelyesebb módja? A különböző német- és nyilasellenes csoportok mást és mást értettek ellenállás alatt. Lehetett ez szellemi, adminisztratív, politikai vagy fegyveres rezisztencia.”

A kortársak többsége elsősorban nem elvi alapon viszonyult a fasiszta, nemzetiszocialista, kommunista (vagy bármely más) rendszerekhez, hanem saját boldogulásának és esetleg az ország gyarapodásának prizmáján keresztül.”

Az öncélú fegyveres ellenállás hullahegyeket hagyott maga után. A ’hőstettek’ utóbb a tankönyvekbe kerültek, a (jobbára ma is) névtelen áldozatok tömegsírokba vagy esetünkben a Dunába.

A szovjet hadvezetés nem kért a számára kétes értékű együttműködésből – jőjjön az tisztektől, munkásoktól, kommunistáktól, bárkitől.

Végül, a könyv alapján az mondhatjuk tehát, hogy kétfajta reakció született a totalitárius diktatúrák jelentette kihívásra az alávetett népek részéről. Az egyiket Schmidt Mária „Kollaboráció vagy kooperáció?” művének „A shu gelebt is oichet gelebt” című részében olvashatjuk, idézetként a vilnai (vilniusi) gettó Zsidó Tanácsának vezetőjétől: „Száz élet árán megmentek ezret […] Én, Jakob Gens, ha életben maradok, véres kezekkel, besározódva fogom elhagyni a gettót. Zsidó bíróság elé fogok állni és azt fogom nekik mondani: Mindent megtettem azért, hogy a lehető legtöbb zsidót mentsem meg és vezessem vissza a szabadságba. Hogy népünk egy töredékét hozzásegítsem a túléléshez, be kellett szennyezni magam.” A másikat pedig a jugoszlavizált Vajdaság szerb igrice, a népi-nacionalista költő, Veljko Petrović egyik magyar barátjának írt levelében – egy teljesen más időszakban, egy teljesen más helyzetben – 1956-ot követően így fogalmazta meg: „a magyarok az óriási anyagi veszteségek dacára csak nyertek ebben a kétségbeesett küzdelemben […] megrázták az emberiséget!

Tisztelgés a Budai Önkéntesek emlékműve előtt, 2015. február 13-án (honvedelem.hu)

De vajon a lengyel Honi Hadsereg vezetői elindítják-e a varsói felkelést, ha tudják, hogy mivel fog járni? Hogy 200 ezer polgári áldozata lesz az felkelésnek? Másfelől kérdezhetjük: vajon tudhatták-e biztosan, hogy felkelés nélkül Hitler nem dönt-e úgy egyik napról a másikra, hogy végez a lengyel fővárossal? Az erkölcsi kérdéseken túl azonban van egy kínosabb fejtörő is. Vajon mit gondoljunk Ausztriáról, amely (némi cinikus túlzással szólva) nagyhatalmi döntést követően minősült át Hitler első áldozatának?

Nos, egy olyan időszakban élünk, amelyet bizonyos értelemben meghatároz az a Jeffersonnak tulajdonított bon mot, mely szerint a szabadság fáját néha hazafiak és zsarnokok vérével kell meglocsolni. Nem vitatva ennek a megállapításnak a keserű igazságát egyes történelmi helyzetekben, mégiscsak látnunk kell egy tényezőt. Ez pedig a nagyhatalmi berendezkedés erkölcsi megalapozásának igénye. Így a jeffersoni tétel alól csak a nagyhatalmi elrendezés fő építőmesterei adhatnak kivételt a világpolitika szövevényeinek összefüggésében, és Magyarország számára úgy tűnik, hogy a második világháború viszonylatában egyelőre nincs „kivétel”. De hátha egyszer fordul a sors kereke. A nemzeti információs önrendelkezésünk szempontjából ezért is fontos Bartha Ákos könyve.

(Bartha Ákos: Véres város. Fegyveres ellenállás Budapesten 1944-1945, Jaffa Kiadó, Budapest, 2021.)