Ellenfelek és mégis összetartoznak

Az Egyesült Államok Oroszország ellen vívott proxyháborúja során mintha elfeledkezne a világ többi többi részéről. Az orosz agresszió pedig a látványosnak nem nevezhető katonai eredményekkel együtt Oroszország mozgásterét is jelentősen szűkíti egyelőre. Eközben mintha egy nevető harmadik megragadná a pillanatot. Ahogy mondani szokás, egy kép többet mond ezer szónál, s az alábbi képen kibontakozó történet mintha már egyszerűen túllépne az USA és Oroszország küzdelmén.

A Kínában tartott, szaúdi-kínai-iráni tárgyalások sikeres zárásakor készült fotó 2023. március 10-én (AP fotó) Egy új világrend kezdete? Avagy a szaudiak és az irániak is egy, Amerika által meghatározott történet részei voltak - eddig.

A történelem során többször volt olyan, hogy két, ellentétes oldalon álló birodalom tulajdonképpen egy közös történet része volt. S amikor a történet véget ért, akkor mindkét birodalom lehanyatlott vagy el is bukott, és a közös történet fizikai színhelyét jelentő politikai játékteret más szereplő vette át. Egyszerűen az események átléptek rajtuk. A történelmi morfológia („alakzattan”) segítségével próbálunk felidézni párhuzamos eseménysorokat!

Talán a legismertebb a Habsburg-monarchia és az Oszmán Birodalom harca a közép-európai-, illetve balkáni játéktérben. A Habsburgok konglomerátuma a család hatalmi törekvésein túl tulajdonképpen a török elleni harc okán jött létre, hiszen egyenként sem a balkáni, sem a közép-európai országok nem képviseltek olyan erőt, amely szembeszállhatott volna a török terjeszkedéssel. A Habsburgok égisze alatt létrejövő ország-csoport (a cseh korona országai, az osztrák tartományok, egyes észak-itáliai városok, a Magyar Királyság és Horvátország maradéka) a széteső Német-Római Birodalom erőforrásainak egy részét igénybe véve képes volt egyensúlyi helyzetet teremteni – miközben az európai hatalmi politikában máshol is érvényesíteni tudta érdekeit. Sőt: igazából a Habsburgok nem a fő „feladatukra”, vagyis a török elleni harcra koncentráltak, mivel belátták, hogy a legtöbb, amit egyelőre elérhetnek, az egyensúly fenntartása – legalábbis a 15 éves háború után már mindenképpen. A terjeszkedésre berendezkedett Oszmán Birodalom számára azonban nem volt megfelelő az egyensúlyi állapot. A hibát ott követték el, hogy végezni akartak ellenfelükkel, és Bécs ellen vonultak 1683-ban. Vajon ha Kara Musztafa nagyvezír nem erőlteti a Bécs elleni hadjáratot, vajon meddig maradhatott volna fent Magyarország három részre szakadása? A török túlterjeszkedési kísérletnek ára volt: kiprovokálta a Habsburgok ellentámadását, akik megérezve a vérszagot, felszámolták a magyarországi török hódoltságot, uralmuk alá hajtották Erdélyt, és mélyen benyomultak a Balkánra. A törökök balkáni uralmát csak XIV.Lajos francia király Rajna-menti támadásai mentették meg ekkor. A következő évszázadban a Török Birodalomban csend honolt. A Habsburgok már nem tudták újrakezdeni a balkáni előrenyomulást (máshol voltak lekötve), míg a törököknek ekkor már főleg az oroszok jelentették a gondot. A XIX. században a Habsburg-monarchia (ekkor már: Osztrák Császárság) még Európa egyik nagyhatalma volt, míg Törökország „Európa beteg emberévé” vált. A század második felében először a Habsburg birodalma hajtott végre sikeres és gyors ütemű modernizációt, s vált Osztrák-Magyar Monarchiává, majd a törökök próbálkoztak a fejlesztéssel. A két hatalom ekkor már békében élt, sőt, hellyel-közzel érdekazonosság is állt fent közöttük – ami persze nem akadályozta meg az erősebbet, hogy a másiktól egy ügyes manőverrel újabb területet szerezzen (Bosznia). Végül az első világháborúban már szövetségesek voltak s egyszerre tűntek el a történelemből, bár a modern Törökország meg tudott kapaszkodni a zuhanás után, nem utolsósorban azért, mert homogén etnikai-vallási alapjai voltak a török törzsterületeken. A korábbi közös játéktéren – a Balkánon és Közép-Európában – azután más nagyhatalmak (Franciaország Németország, Szovjetunió, Egyesült Államok) befolyása érvényesült.

Ha egy régebbi példát veszünk, akkor talán hasonló lehet a Római Birodalom és az iráni államok példája. Utóbbiak először a Parthus Birodalom, majd a Szasszanida (Újperzsa) Birodalom képében bukkantak fel. A játékteret ezúttal a mai Közel-Kelet, vagyis a „Termékeny Félhold”, Örményország és Egyiptom, illetve a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl térsége alkotta. A lényeg a területek feletti uralmon kívül az volt, hogy a Kelet-Nyugat közötti távolsági kereskedelem útvonalait minél nagyobb szakaszon ellenőrizzék. Egyúttal a korábbi hellén (hellenisztikus világ) politikai felszámolását is közösen végezték el. A két hatalom közötti érdekszféra elhatárolást először Lucius Cornielius Sulla ütötte nyélbe Kre. 96-ban egy parthus küldöttséggel való tárgyalásokon: e szerint az Eufrátesztől Nyugatra Róma az úr, keletre pedig a parthusok. A megállapodás nagyjából negyven évig úgy-ahogy működött, majd Marcus Licinius Crassus, a kitűnő pénzember és politikus úgy ítélte meg, hogy itt az idő Parthia lerohanására. Kr.e. 54-ben az életével fizetett a kísérletért, és a Közel-Kelet kaotikus állapotba süllyedt. Négy légió veszett oda, a jelvényekkel (a sasokkal) együtt. Ezek visszaszerzése ettől kezdve a római államférfiak politikai készlettárában szinte erkölcsi kötelességként szerepelt. Kicsit később a Nagy Pompeius két beosztott hadvezérével letisztázta a közel-keleti viszonyokat, majd megpróbálta visszaadni a kölcsönt a párthusok hazai terepén is, de csúfos kudarcot vallott, bár a seregét meg tudta menteni. A Krisztus születése utáni első évszázadban a római-párthus háborúk főként Örményország (Armenia) birtoklásáért folytak, s többnyire döntetlen közeli eredménnyel zárultak. 113-ban azonban Róma császára, Traianus megindult Parthia ellen, lerohanta Mezopotámiát, bevette a párthus fővárost, és alárendelt királysággá vélte változtatni Parthiát: ő helyezett királyt a párthus trónra. Róma pozíciói azonban bizonytalanok voltak, s kitört a közel-keleti zsidóság nagy felkelése is. 117-ben meghalt Traianus, s utóda Hadrianus békét kötött a parthusokkal, nagyjából a status quo alapján. A következő bő száz évben a római seregek háromszor is bevették a parthus fővárost, és a határt is hellyel-közzel előbbre tolták Észak-Mezopotámiában, de magát a parthus államot nem tudták veszélyeztetni. 226-ban azután a Parthus Birodalom örökségét egy perzsa uralkodóház-, a Szasszanida-dinasztia tagjai vették át. Reformjaiknak köszönhetően az immár Perzsa Birodalommá vált iráni állam nemcsak felvette a harcot a rómaiakkal, de mivel Róma ekkor gyenge volt, komolyan kezdte veszélyeztetni a korábban római érdekszférában, sőt, magában a birodalomban fekvő területeket is. I.Sápur perzsa nagykirály 257-ben az egész ellene vonuló római sereget elfogta, a császárral, Valerianussal együtt. A hadiszerencse azután ismét változott, s a római seregek a következő két évszázad során többször is bevonultak a fővárosba (amely ugyanaz maradt, mint a parthusok alatt). Az utolsó nagyobb háborút már nem is Róma, hanem csak annak keleti fele, a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) vívta a perzsák ellen a Kr.u. VII. század elején. Eleinte úgy tűnt, hogy a perzsák eldöntik az immár 700 éve tartó római-iráni szembenállást: az egész Közel-Keletet elfoglalták, sőt, még a fővárost, Bizáncot is megostromolták (igaz, sikertelenül). A háború hellyel-közzel „szent háborúvá” is vált, a keresztény bizánciak és a zoroasztriánus perzsák között. Az utóbbiak persze ravaszul saját keleti keresztényeiket is mozgósították, s „felszabadítóként” igyekeztek feltűnni a közel-keleti, hitvitákban szétforgácsolódó keresztény felekezetek irányában. Heraclius bizánci császár azonban megmaradt erőit összefogta, a perzsák hátában szövetséget kötött a sztyeppei Nyugati Türk Birodalommal, és évtizedes harcok után végső vereséget mért a perzsákra, akik megalázó békére kényszerültek. Ezzel azonban mindkét birodalom, sőt mindként államszervezési koncepció kimerült, s hamarosan megtapasztalták, hogy milyen az igazi szent háború. Mohamed próféta munkássága nyomán kialakult az arab összefogás, akik először a perzsákkal végeztek, majd évszázadokra defenzívába szorították a bizánciakat. Bizánc még 800 évig fennállt (bár sokszor csak vergődött), de soha többé nem sikerült olyan súlycsoportba kerülnie, hogy helyreállítsa közel-keleti uralmát. Ez a 638-tól kezdődő eseménysorozat volt az, aminek a nyomán a mai Közel-Kelet alapjai kialakultak: arab, illetve arabizált lakosság, amelynek többsége mohamedán vallású (előtte keresztények voltak).

Róma és Irán története véget ért, a közel-keleti játékteret egy teljesen új szereplő vette át, miközben a Közel-Kelet ugyan még hosszú ideig fontos volt, de már nem a világ közepe.

Hasonló példákat vehetnénk korábbi és később időpontokból is: az ókorból a Hettita Birodalom és Egyiptom háborúit (végül nevető harmadikként Asszíria lett a győztes és már nem a levantei partvidék a fő nyeremény); vagy Asszíria és Babilon küzdelmét (a perzsák lettek a nevető harmadikok, s Babilon még hosszú ideig fontos volt, de már nem lett "az Ég és Föld kapuja többé"); a törökök és a Velencei Köztársaság a XV.-től a XVIII. századig tartó tengeri harcát a kereskedelemért (a Földközi-tenger kereskedelmének jelentősége lehanyatlott, a velencei állam meg is szűnt).

És most vegyünk egy nagy levegőt, ugorjunk át a XX. századba!

1916-1917-ben szinte egyszerre tűnt fel az USA és Szovjet-Oroszoroszág az európai politika égboltján. „Fajtánk egyik vagy másik módon megmenthető” – írta Lincoln Steffens, az amerikai balos, szovjet-társutas értelmiségi. Mintha Európa már nem tudna mit kínálni, s helyette a jövőt vagy az amerikai álom vagy a szovjet(rém)álom jelenté. Generációk nőttek fel ennek a gondolatnak a kísértésében, hiába próbálta meg De Gaulle és Adenauer helyreállítani az egykori nagy európai keresztény népközösséget. A hidegháború során Amerika és a Szovjetunió szembenállása döntött a kontinens sorsáról. Azután úgy tűnt, hogy 1989 és 1992 között a Szovjetunió kiesett a játékból, megszűnt. Amikor 1991. december 25-én levonták a sarló-kalapácsos vörös lobogót és helyette felkúszott az orosz trikolór, mindenki azt hihette: egy történet véget ért. Valójában az Európáért folytatott küzdelem nem fejeződött be. Ha a Szovjetunió önmaga nem is, de Oroszország Putyinnal visszatért a játékba, bőven építve a szovjet nosztalgiára és a szovjet örökségre. Az amerikai stratégia pedig nem változott: tartsd kint az oroszokat, és lent (lenyomva) a németeket.

Az európai játéktérben most újabb forduló zajlik, amelyet ukrajnai háborúnak hívunk. Európát nem valószínű, hogy újabb nagyhatalmi szereplő venné át – hacsak valamiféle iszlám hatalom nem jelenik meg a térségben – de más területekről ki fog szorulni az „euro-atlanti” szövetség. Helyét az amerikai-brit-ausztrál szövetség veheti át, bár ez nem lesz olyan komoly tényező mint korábban a NATO volt. Az Észak-Amerikában az Atlanti-óceánon és az eurázsiai konitnens nyugati felén zajló történet helyét egy másik történet fogja átvenni, és a másodrendű hatalommá vált Oroszország mellé lassan elkezd majd lecsúszni az USA is.

Csak nehogy az legyen a vége, hogy amikor a szóban forgó két hatalom egyszerre kezd leballagni a világ színpadáról, minket, európaiakat is magukkal rángatnak.