Az "elszakított országrészek" és az utódállamok tiltakozása

Orbán Viktor miniszterelnök tusnádfürdői beszédében említést tett az „elszakított országrészekről”. Ezek után a magyar kormányzattal szemben az ideológiai elkötelezettségét bizonyítani akaró szlovák kormány, nyilván némi népszerűség-keresés jegyében behívatta a magyar nagykövetet. "Csehszlovákia (és később Szlovákia) és Magyarország is egyaránt az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai. Így semmit sem lehetett elválasztani a mai Magyarországtól” – közölte a szlovák külügy. A magyar kormány részéről Gulyás Gergely kancelláriaminiszter úgy reagált a szlovákok által sérelmezett „elszakított területek" kifejezés kapcsán: történelmi tény, hogy „nem lemondtunk a saját korábbi országunk egy részéről, hanem elszakították azt egy békediktátummal”.

Magyarország elnevezései különböző nyelveken

A kérdés azért is izgalmas, mivel számos szláv nyelvben az 1920 után létező Magyarországot megkülönböztetik a történelmi Magyarországtól. Cseh nyelven: Maďarsko / Uhersko; szlovákul: Maďarsko / Uhorsko, szlovénül: Madžarska / Ogrska, horvátul: Mađarska / Ugarska, szerbül: Мађарска (Magyarszka) / Угарска (Ugarszka). A nyelvpolitikai eszközöket összefarigcsált történelmi közhelyek egészítik ki. Az első, hogy olyan nem is igazán volt, hogy „történelmi Magyarország”. A jól ismert határokkal létező ország csak az 1867-es rendezés eredménye. S ha volt is, éppolyan zavaros a története, mint mondjuk a szerb középkori fejedelemségeké és cárságoké. A második – az elsővel némileg ellentétes – hogy a magyarok ezer éven keresztül elnyomták mondjuk a szlovákokat. Ehhez tartozik a következő frázis használata: „felszabadult Pozsony”. Kár, hogy a cseh megszállás ellen tüntető pozsonyiakat erről nem értesítették, mielőtt a cseh légionisták sortüzet lőttek beléjük. S tulajdonképpen ide tartozik az is, hogy a Trianonban aláírt határokat az utódállamok mintegy öröktől fogva igazságosnak, az eredeti, jogszerű ősállapot helyreállításának tekintik. A harmadik mítosz-szerű közhely, hogy egyszerűen nem beszélnek, nem írnak Magyarországról, a Magyar Királyságról, csak az Osztrák-Magyar Monarchiáról, sőt, esetleg csak Ausztriáról. Bár ez a megközelítés a „felszabadítás” kérdésével némileg szemben áll, a „Habsburg” manapság már nem is rossz márkanév. Gyulafehérváron járva például a belvárosban a Habsburg-múltra emlékeztető háromszögkalapos férfiak és nyugatias öltözékű dámák szobrai láthatóak – arról azonban semmit sem tudhatunk meg, hogy a város az egyik első magyar egyházmegye székhelye volt, vagy hogy az Erdélyi Fejedelemség idején itt állt az első két magyar Országház egyike (a másik Pozsonyban). Pozsonyban pedig visszaállították az 1918-ban ledöntött Mária Terézia szobrot.

De hogy vajon kinek volt igaza a mostani diplomáciai üzenetváltásban, arra nézve érdemes először is magát a Trianonban aláírt békét szemügyre venni. A trianoni béke preambulumában a következőket olvashatjuk: „a volt Osztrák-Magyar Monarchia ma már nem áll fenn és helyébe Magyarországon magyar nemzeti Kormány lépett”. Ez a "ha akarom szűz, ha akarom vemhes" tipikus esete. A 49. cikkelyben szerepel a Csehszlovákiával kapcsolatos rendelkezés: „Magyarország a maga részéről lemond a Cseh-Szlovák Állam javára a volt Osztrák-Magyar Monarchiának mindazokra a területeire vonatkozó összes jogairól és igényeiről, amely területek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. Cikkében megállapított határain kívül esnek és amelyeket a jelen Szerződés, vagy a jelen ügyek rendezését célzó bármely más szerződés a Cseh-Szlovák Államhoz tartozóknak ismer el.” Ez némileg homályos, és akár a szlovák álláspontot is alátámaszthatná, hiszen Magyarország itt nem „magyar” területekről mond le, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia területeiről. Persze felmerül a kérdés: miért kell „lemondania”? Azért, mert azok korábban is magyar területek voltak, vagy mert Magyarország is az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaként ezekre jogot formálhatna? A 71. cikkelyben azonban már közelebb kerülünk a megfejtéshez: „Magyarország Ausztria javára lemond a volt Magyar Királyságnak azokra a területeire vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek Magyarországnak a II. rész (Magyarország határai) 27. Cikkének 1. pontjában megállapított határain kívül esnek.” Még közelebb jutunk az igazsághoz a 75. cikkben, amelyben szövegszerűen „Magyarország új határairól” esik szó. A 77. cikkben pedig a Magyarország által „átengedett területek” megnevezés szerepel. Végül a 161. cikkben „lógatják ki a lólábat”, amikor is a pénzbeli kártérítésről esik szó: „A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképen elszenvedtek.” 

Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a trianoni békediktátum – amelyet az 1947-es párizsi béke megerősített – Magyarországot az Osztrák-Magyar Monarchia társországaként és így jogutódaként kezelte. Arról volt szó tehát, hogy Magyarország jogfolytonossága köztudomású tény volt, amelyet nem kellett külön rögzíteni. Szemben a többi utódállammal, Magyarország (és kisebb részben Ausztria) vesztes volt, és a háborúért felelős. De ha egy pillantást vetünk a korabeli sajtóra vagy a Párizsban 1920-ban a magyar küldöttséggel folytatott béketárgyalásokra, nem is lehet kérdés, hogy a győztes hatalmak „Magyarországot” jogfolytonosként kezelték – amelytől területeket vesznek el, hogy úgymond a „történelmi igazságot” érvényesítsék.

Az I.Ferenc Józsefről elnevezett parti sétány Abbáziában (ma: Opatija, Horvátország). Ferenc József neve alatt az "Austrougarski car" meghatározás található. Vagyis: az "osztrák-magyarra" nem az "austromađarski" megnevezést használják, vagyis az "osztrák" után nem a mai Magyarországra vonatkozó melléknevet, hanem a történelmi Magyarországra utalót; másfelől a "car" megnevezés mindössze a "császárt" jelenti, tehát Ferenc József magyar királyi mivoltát is elhallgatják. (A szerző felvétele, 2023)

A félreértések és a félremagyarázások között érdemes megemlíteni azt a szempontot, amely tulajdonképpen a magyar defetizmus egyik legkirívóbb megjelenése: eszerint 1920 tulajdonképpen ünnep, hiszen visszanyertük az önállóságunkat. Ez lényegében az utódállamok egyik közhelyszerűen használt narratívájának a magyar tükörfordítása: mi is az Osztrák-Magyar Monarchia egyik utódállama vagyunk, s voltaképpen örülnünk kéne az első világháború utáni rendezésnek. Ez az elbeszélésmód nemcsak az utódállami, magyarellenes narratívát veszi át, de lényegében a Habsburgok központosító elképzelését is. Ez utóbbi szerint ugyanis mindössze az Osztrák-Magyar Monarchia egyik, autonómiával rendelkező területe volt a Magyar Királyság – hiszen az 1722-es Pragmatica Sanctioban megfogalmazottak szerint a Habsburg-ház „országait és tartományait” „a Németországban s azon kivül fekvő és Magyarországgal, meg az ehhez kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal, az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen” (1722. II. tc., 7. §) birtokolta. Vagyis Magyarország a korszakban Ausztriai-háznak is hívott Habsburgok egyik uradalma csak az egységes egészből. A magyar közjogi felfogás szerint azonban Magyarország mindig is önálló ország volt, amely az országgyűlés útján szabályozta az uralkodó felségjogait és kötelességeit – amelyekre nézve az uralkodónak esküt kellett tennie. Történelmi alkotmányunk tehát mindvégig fennállt. És ebből kifolyólag az 1867-es kiegyezés uralkodói szempontból ugyan több volt, mint egy egyszerű perszonálunió, de kevesebb, mint egy reálunió. (Főleg nem hasonlítható például az Anglia és Skócia között 1707-ben létrejött unióhoz, amely egy királysággá olvasztotta össze a két országot.) Az osztrák-magyar kiegyezés pedig államjogi szempontból mindössze egy államszövetséget hozott létre; vagyis két szuverén állam közösségét, amelyekben mindkét fél szuverenitása egy részéről lemondott, s azt beadta a „közösbe”. Ezt támasztotta alá, hogy nem volt például közös osztrák-magyar állampolgárság sem; külön volt az osztrák és külön a magyar. A gazdasági szuverenitás egy részéről pedig csak ideiglenesen mondott le mind két fél, s tízévenként a gazdasági kiegyezést meg kellett újítani.

„Az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság által létrehozott államalakulatban a két birodalomrész viszonyát a Corpus Juris 1867/XII. tc. és a Reichsgesetzblatt 1867. Nr. 146. szabályozta A két alaptörvény szövegezése eltérő volt. Az osztrák törvény a dualizmus azon felfogását tükrözte, hogy az egységes birodalomban a tartományok két fő csoportja alakult ki, nevezetesen a magyar tartománygyűlésben a magyar koronatartományok, a Reichsratban pedig az örökös tartományok képviseltetik magukat. A »kiegyezési törvény« pedig a két tartománycsoport viszonyát szabályozza. A magyar törvény a dualizmus azon felfogását tükrözte, hogy két önálló ország egyenjogú félként rendezi a viszonyát. A két szövegezésben tapasztalható eltérések ellenére azonban a törvények azonos módon állapították meg a közös érdekű viszonyok tárgyait és kezelésüket, továbbá lényegében egyforma módon szabályozták az alkotmányos szervezetek és az uralkodó viszonyát. Már 1868-ban – a delegáció első ülésén – szóvá tette Tisza Kálmán, hogy hivatalos iratokban a dunai monarchia egészére az Osztrák Birodalom, illetve Ausztria elnevezést használják. Hasonló felvetések másoktól is elhangzottak. A témát Ferenc József zárta le az 1868. november 14-én – a közös külügyminiszterhez intézett – uralkodói utasításában, amelyben elrendelte az Osztrák-Magyar Monarchia = Österreichisch-Ungarische Monarchie és az Osztrák-Magyar Birodalom = Österreichisch-Ungarisches Reich kifejezések alternatív használatát. A gyakorlatban az Osztrák-Magyar Monarchia kifejezés terjedt el, mint ahogyan a dualista államalakulat magyar értelmezése vált általánossá a gyakorlatban.” (Parádi József: A dualista Magyarország határőrizete a migráció tükrében, in: Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis), XXII.évf., 26.sz.)

Magyarország tehát politikai értelemben több, mint 1100 éves nemzet a vérszerződéstől és az ópusztaszeri országgyűléstől fogva; s több, mint 1000 éven át jogfolytonos állam Géza nagyfejedelem és Szent István alapításától kezdve. Így 1918-ban Magyarországtól igenis elszakították területei kétharmadát (többek között a mai Szlovákia egészét), s ezt 1920-ban szerződéssel pecsételték meg.