Elvesző történelem

Megismerhető-e a történelem? És ha igen, milyen mélységben? Minél közelebb kerülünk saját korunkhoz, annál biztosabban vágjuk rá az „igen”-t az első kérdésre, és annál mélyebbre vélünk lelátni. Pedig némi szkepszis indokolt lenne. Itt van például a Tanácsköztársaság – máig nem sikerül történelemként viszonyulni hozzá, hanem a legtöbbször inkább egy ideológiai keresztesháború példatára. Mindkét oldalnak. Persze ehhez még hozzájön a források hiátusa is: közvetlenül az események után túl nagy volt az indulat minden oldalon és a különböző típusú félelmek is, hogy a „mikrotörténelem” számtalan kis adata fennmaradhasson. Aztán ’45-től pepitában: a komcsi manipuláció turbó fokozatra kapcsolt és beindult a gátlástalan hamisítás (amit Horthyék azért szégyelltek volna ilyen mértékben művelni…)

"Magyar történelem" bakelitóra

Persze a két háború között azért születtek feldolgozások, jók is, rosszak is. És volt egy pillanat, amikor komoly esély nyílt egy egész országra kiterjedő „emlékezet-archívum” megszületésére – ennek nem igazán közismert históriáját idézzük most fel az egyik főszereplő, Asztalos Miklós kiadatlan emlékirataiból.

Asztalos ebben az időben a Miniszterelnökség V. ügyosztályának a munkatársa volt, sőt mint történész, Teleki Pál miniszterelnök régi személyes ismerőse is. Az ügyosztály a propagandáért felelt, ami leginkább sajtó-propagandát jelentett, illetve háttérmunkákat végzett a miniszterelnökségnek. Akkor adjuk át a szót a memoárírónak:

„Mint azt már előrebocsátottam, Teleki Pálban elevenen éltek az 1919-es szegedi emlékek s minthogy 1939-et írtunk, azaz éppen húsz éve volt az 1919-es proletárdiktatúrának és az ellenforradalomnak, Teleki – egyetértve a Kormányzóval, aki büszke volt arra, hogy ő volt 1939-ben az első antibolsevista nyugati kormányférfi – szükségét érezte, hogy országosan megünnepeltesse az 1919-es ellenforradalmat. Így még tartott a választási »harc«, amikor már megkaptam Telekitől a feladatot, hogy országosan gyűjtsem össze ez egész ország területéről 1919 tavaszáról és nyaráról a teljes információs anyagot arról, hogy 1919 tavaszán és nyarán hol történt áldozatokat követelő összeütközés a proletárhatalom és az ellene berzenkedő polgári elemeknek között. Volt ugyan elég gazdag irodalma ennek a kérdésnek, de a miniszterelnök szerette volna, ha az eddigi ilyen irányú kutatások és híradások most hivatalosan is alátámasztassanak. Így aztán pár hétig ez a munka kötötte le az időm nagyrészét. Köriratot küldtünk ki az ország valamennyi jegyzőjéhez, hogy mielőbb hivatalosan jelentse az V. ügyosztálynak a községében történt 1919-es ellenforradalmi megmozdulások és megtorlások hiteles történetét. Felhívásunknak meg is volt az eredménye. A jegyzőségektől befutott jelentések olyan nagy tömeget tettek ki, hogy azokat egymásra rakva, az összes jelentés több mint fél méter magas iratoszlopot alkottak. Ennek feldolgozása rám várt. Egyelőre az volt a közvetlen feladatom, hogy megállapítsam, melyik községekben van visszaemlékezni való a kommün 1919-es áldozatáról vagy áldozatairól, és ahol akad ilyen, ott a helyi hatóságokkal rendeztessem meg a visszaemlékező alkalmi ünnepséget, lehetőleg valaminő felsőbb hatóság képviselőjének súlyt jelentő szerepeltetésével.

Ez a hozzám befutott jelentéstömeg, amikor elkerültem a miniszterelnökségről, velem vándorolt s így magammal vittem a kultuszminisztériumba is, ahol mint egyszer talán feldolgozásra kerülő forrásanyagot őriztem. Ez a ma már ismét össze nem gyűjthető anyag azonban megsemmisült. 1944. december 5-én hivatalból el kellett hagynom Budapestet, viszont utolsó gépírónőm ott maradt Budapesten. Ő aztán a közeledő felszabadító szovjet csapatok küszöbön állt benyomulása előtt saját kezdeményezéséből az egész iratgyűjteményt megsemmisítette. Rajtam ezzel ugyan mit sem segített, de a történetírást megfosztotta egy »kényes téma« hiteles forrásanyagától.”

Viharos történelmünk során rengeteg minden eltűnt, amit boldogabb tájakon sikerült megőrizni. Nem volt elég, hogy az ország kétharmadával együtt az ott lévő iratanyag egy része szintén az enyészeté lett, a másik részéből az „érdekesebbek” sokszor „rejtőznek” vagy kutathatatlanok (máig is…) Ami a csonka hazában maradt, annak is egy – ki tudja mekkora – része megsemmisült/megsemmisítették. És ami megmaradt, ami hozzáférhető, azzal vajon hogyan sáfárkodunk? (de erről majd máskor)